7. Řeč sen. dr Grosschmida (viz sír. 237 těsnopisecké zprávy):

Tisztelt Szenátus! Hölgyeim és Uraim! Az állami költségvetésnek a képviselőházban és itt eddig is történt kimerítő tárgyalása után, ismétlések nélkül, nehéz a tárgyhoz szólni. Az előző évek tapasztalata után nehéz azonban e hatalmas anyagot kedvvel tanulmányozni, objektíve bírálni és az általunk képviselt néprétegek jogos érdekeinek védelmére és javára még oly indokolt indítványokkal is, előállni, mert itt a küzdelem egyenlőtlen és hiábavaló. Ha magyarul szólunk, íme a padok megüresednek, még csak meghallgatni sem akarnak bennünket.

A legtárgyilagosabb szakértő, a legékesebben, a legmeggyőzőbben beszélő szónok is előre elmondhatja: »oleum et operam perdidi«, mert amit a pártközi nyolcas bizottság elhatározott, azon nem lehet egy jottányit sem változtatni, azt a többség változtatás nélkül, megszavazza és a módosító indítványok százait, évről-évre, egészükben visszautasítja. Az egész tárgyalás így csak arra való, hogy a törvényalkotás formái betartassanak és ez az egész úgynevezett parlamenti munka érdemileg meddő. Ámde ha munkánk egyelőre még mindig kilátástalan a tekintetben, hogy a hatalom birtokosait és gyakorlóit jobb belátásra, az ezen államban élő valamennyi nemzet jogainak tiszteletére és elismerésére bírjuk, feladatunk az is, hogy az ország népei előtt bizonyítsuk, hogy törvényhozó társainknak érdeklődése nélkül, távollétükben és sértő közönyük dacára is ellenőrzési kötelességünknek lelkiismeretesen eleget teszünk és az adófizető néprétegek figyelmét felhívjuk az adómilliók felhasználásának helytelen voltára és ezzel kapcsolatban a kormányzás sokszor téves, gyakran részrehajló és nem egyszer igazságtalan irányaira.

Ebből a szempontokból vizsgálva a költségvetési törvényt meg kell állapítanunk legesőbben azt, hogy a tárgyalás anyagául szolgáló törvénytervezet kedvezőbb színben tünteti fel az állam financiális helyzetét, mint amilyen az valójában. A törvénytervezet ugyanis a megelőző költségvetési évvel szemben 35.5 millió fölösleget, és a bevételeknek 7.63 millió koronával való emelkedését mutatja ki, ámde ha az állami kiadásokhoz hozzászámítjuk az önkormányzati testületeknek az állami bevételekhez való hozzájárulását a postai és vasúti igazgatás jövedelmeinek és az útalapból történt átutalásoknak az állami tartozások kamataira történt felhasználását, ami nem a törvényből, de - az ahhoz csatolt kimutatásból látható, akkor az előző év 11.1 milliárd kiadásával most 11.3 milliárd áll szemben, vagyis 200 millióval több, mint az előző évben. így tehát a fölösleg csak a tételek Ügyes csoportosításának eredménye, de nem reális valóság.

E hatalmas összegnek közel egyötöd részét, 1.702 milliót pedig a folyton békét hirdető, pacifizmusával hivalkodó, állam improduktív hadiköltségvetése nyeli el akkor, mikor az e tételnél igényelt többletkiadásokkal szemben éppen a hadirokkantakról és azok hozzátartozóiról gondoskodni hivatott népjóléti minisztérium dicsekszik 30.6 milliónyi megtakarítással, de nemcsak a hadügyi, hanem a külügyi-és belügyi minisztériumok szükséglete is erősen megnőtt, holott a megtakarítások éppen ezeknél volnának indokoltak, illetve ezeknél voltak kilátásba helyezve.

Így a külügyministerium összkiadása az előző évi 164.9 millióval szemben most 167.6 millió, amely horribilis összegből 14 millió szükséges a külügyminiszter úr dicsőségét zengeni és a külföldet elkápráztatni hivatott sajtókiadásokra, »a külfölddel valö kulturális összeköttetések ápolására« 4.1 millió van beálitva a korábbi 2.6 millióval szemben, 550.000 korona fordíttatik írói tiszteletdíjakra és horribile dictu: csekély 15 millió korona jut orosz és ukrajnai menekültek támogatására, akkor, mikor a szlovenszkói és ruszinszkói magyarság írói, színészei egy árva fillért sem kapnak, amikor a magyarság sajtója csak az elkobzások áldásaiban részesül, mikor a földmívelő magyar népnek csak egy jelentéktelen földmíves iskolája, a jövendő generatio magyar anyanyelvén való taníthatására a folyton szaporított és gazdagon ellátott »cseh kisebbségi« iskolák mellett csak egyetlenegy tanítóképzője van, amikor a lenyűgöző szegénységgel dő magyar nemzetiségű egyetemi hallga ifjúság menzáira, ifjúsági egyesületeire, lemi szükségleteinek kielégítésére a kő mányhatalom ügyet sem vet, ilyen irányú kérelmeinkre még csak nem is válaszol.

Jellemző az is, hogy mily kis tételek vannak a kereskedelem, ipar, a forgalom én lése céljából a költségvetésbe beállítva, még inkább szembeötlő, hogy mily kevés lei az államadósságok törlesztésére fordít mily alacsony a 9.5 milliárdot kitevő állami szükséglettel szemben az 1.74 milliárdot tevő egyenesadó jövedelem, ami egy exportjellegű államnál mind nem a budget szilárdságának bizonysága. Különösen érdekes tó vábbá, hogy a belügyi tárca szükséglete 61.6 millióval nőtt meg akkor, amikor a közigazgatási reformot éppen azzal harangozta be, hogy a közigazgatást egyszerűbbé olcsóbbá teszi. Nem akarok ezzel kapcsolat-J bán most arra kitérni, hogy a Szlovenszkóban már életbeléptetett újítás az ottani közigazgatást egyelőre megbénította, csak árral mutatok rá, hogy a belügyminisztérium áltat igényelt többletből 54.5 milliót a politikai igazgatás szükséglete emészt föl.

Bizonysága mindez annak, hogy a költség-l vetésből is világosan kitűnik, hogy itt minden intézkedés azt a téves célt szolgálja, l mintha ezen államnak egyedüli feladata csak az volna, hagy a cseh nemzeti államot építse ki, a cseh nemzetiségű lakosságot - a szlovákok egy kis vállveregető felkarolásával - juttassa hatalomhoz, földhöz, hivatalhoz, iparhoz, kultúrához etc.

Téves azonban az állam pénzügyi erejének és egyéb hatalmi tényezőinek ily irányú kormányzás céljaira való fölhasználása, mert« szerény nézetem szerint nem ez volna a konszolidáció útja, hanem az hogy az ezen államba jutott népek élete hozassék Összhangba a békeszerződésekkel, orvosoltassanak azok igazságtalanságai, határozatai pedig hajtassanak méltányosan, hátsó gondolatok, kijátszási törekvések nélkül végre.

Hogy a békeszerződések javitásra szorulnak, hogy e szerződések határozmányai nem a szerződések szelleme és intenciói szerint lesznek a gyakorlatban megvalósítva, azt ma már nemcsak a mi panaszaink sikoltják a világ lelkiismeretének felrázására újra meg újra, de, habár csak akadémikus formában, elismeri a most jubiláló állam feje, a köztársasági Elnök Úr is és kijelenti a barátunknak éppen nem mondható Scotus Viator is.

Az ilyen kijelentéseket azonban - a múltban legalább - javunkra szolgáló cselekedet eddig nem követte. A békeszerződések megkötése Óta az utódállamok általában, így Csehszlovákia is, kihasználták azt a helyzeti előnyt, hogy a még folyton előtérben levő világhatalmi kérdések kötvén le a nagyhatalmak minden idejét és érdeklődését, belső törvényhozásukat akként épitik ki, hogy szépen, csendesen csaknem mindenegyes törvény és rendelet lefarag valamit a békeszerződések által meghagyott, sőt biztosítani kívánt jogokból is. E tendenciának kiáltó bizonyítéka a bíróságok önkényes területi beosztása, melyről már ismételten kimutattam, hogy a békeszerződésnek úgy betűjével, mint szellemével ellentétes, mert e szerződés szerint az csak a kisebbségek javára lett volna eszközölhető, nem pedig olykép, hogy azok az eddig meg volt nyelvhasználati jogoktól is megfosztassanak. Ilyen a részben keresztülvitt, részben most tervezett iskolatörvény stb.

Én nem akarom ugyan most eddig semmi orvoslást nem nyert és ezért elégszer nem is ismételhető gravamenjeink végtelen sorozatát újra felvonultatni, de szívós kitartással fenn kell azokat tartanunk és reájuk mutatnunk mindaddig, míg végre eljutnak azok az orvoslásukra hivatottakhoz is. Ezek az illetékesek nemcsak az eddig mivelünk szóba sem álló kormányhatalom, hanem a signatarius hatalmak is, akik a békeszerződések részrehajlatlan betartását garantálták. Ha a nagyhatalmak egymásközti még mindig elintézetlen kérdéseiket, a jóvátétel, a háborús adósságok, a rajnai zálogok etc. terén egyszer mégis csak - saját továbbfejlődésük szempontjából - tisztázták, akkor rákerül, rá kell kerülnie a sornak a békeszerződések által teremtett kisebbségi sorsba jutott embermilliók sorsának igazságos rendezésére, az eddigi kilengések felülvizsgálatára és orvoslására is. Ez ezeknek a signatarius hatalmaknak erkölcsi, becsületbeli kötelessége, amit, ha meg nem tesznek, maguk semmisítik meg nemcsak a népszövetségbe vetett hitet, de szerződéseik érvényét is.

A belpolitikában azonban, ebben az átmeneti időben, sok fait accomplit teremtettek és mire a nemzetközi jog kodifikaciója majd a népszövetség elé kerül, mire például a népszövetségi ligák uniója az állampolgárság kérdését tárgyalás alá veszi, ilyen befejezett ténnyel szeretne külügyminiszterünk e téren is előállani és innen van az, hogy a kisebbségi kérdés egész eredete és természete ellenére, külügyi kormányzásunk eddig azt belügyként óhajtotta kezelni, a belügyi kormányzásban jól bevált, kifelé csillogó, befelé esetleg ujabb keserveket fakasztó módon óhajtja megoldani. Innen ered az ujabb Dérer-féle javaslat is, amire azonban eddigi szomorú tapasztalataink alapján, ha mindjárt benyújtója jóhiszeműségében nem is kételkedem, egyelőre csak az a válaszunk lehet, hogy »timeo Danaos!...«

Hogy ez a skepsis nem túlzott, azt igazolja az a körülmény is, hogy megint csak a külügyminiszter úr keveri ezt a »belügyet«. Hirtelen frontváltoztatással azt pár nap előtt egyszerre nemzetközi kérdésnek léptette elő, nyilván, hogy a megoldás kitolódjék és hogy a kérdés megoldásának folyományaként előálló anyagi részt esetleg a többi utódállamra is átháríthassa.

Hosszadalmas volna e helyütt kitérnem az illetőségi és állampolgársági kérdés eddigi történetére és ezért csak arra mutatok rá, hogy az 1926. évi 152. számú törvény (lex Dérer) a kérdést nem oldotta meg. Ez a törvény nem állítja helyre a trianoni békeszerződés 61. cikkelyének és az 1920. évi 236. számú csehszlovák törvénynek megfelelő állapotot, hanem a trianoni szerződés értelmében ipso facto csehszlovák állampolgárokúl elismerendő személyek csak egy részének nyújt igényt arra, hogy az állampolgárság megadását a csehszlovák hatóságoktól kérjék. Ez már magában véve is visszaesés. Ami jogom, azt nem kell kérnem és annak megadásáért még fizetnem is.

A trianoni békeszerződés 61. cikke értelmében ugyanis a csehszlovák állampolgárság mindazon volt magyar állampolgárt megilleti, aki 1910. január 1.-én valamely csehszlovák községben illetőséggel bírt, a lex Dérer az állampolgárság megadásának igényét azonban csak azon volt magyar állampolgároknak biztosítja, akik 1910. jan. 1.-e után is, mind a mai napig, megszakítás nélkül a csehszlovák köztársaság mai területén laktak és más állam területén sem illetőséget, sem állampolgárságot nem szereztek. És egyrészt a békeszerződéssel ellenkező kikötés, másrészt fizikailag teljesíthetlen követelmény. A lex Dérerben felsorolt kizárási okok pedig, mint pl. kiutasítás, államellenes magatartás stb. jogilag tarthatlanok. Az ilyen cselekményeket elkövetett egyének ugyanis esetleg büntethetők, de ipso facto megszerzett állampolgárságuktól meg nem foszthatok. A törvény ezen és még egyéb hiányossága, homályossága tehát az e téren uralkodott jogbizonytalanságot nem, hogy megszüntette volna, de még fokozta. E törvény fogyatékosságán, benső hibáin felül azonban e törvény végre-hajtása indokolja és magyarázza meg a kormánnyal szemben való politikai bizalmatlanságunkat.

Mikor ugyanis a törvény életbelépett, a hontalanok ezrei nyújtották be - tűrhetetlen helyzetük mielőbbi megváltozásában reménykedve - kérelmeiket. Az illetékes hatóságok azonban minden elképzelhető módon húzták-halasztották ezek elintézését, visszaküldték további nyomozás, hiánypótlás végett. A rendőrség, amelynek voltakép hatásköre sincs ez ügyekben, aziránt »nyomozott«, hogy a folyamodó magyar nemzetiségű-e, beszzél-e csehül, vagy szlovákul, milyen társaságba, nem-e magyarba? - jár, stb. ha aztán mégis eljutott a kérvény a belügyminisztériumba, ott következetesen elutasították mindazon folyamodókat, akik minden törvényes feltételnek megfelelnek ugyan, de 1906. jan. 1.-én nem voltak nagykorúak, a magyar törvény szerint 24 évesek. Minden egyéb jogi fejtegetéstől itt eltekintve, utalok csak arra, hogy a törvény 1. §-ából világosan következik, hogy a csehszlovák állampolgárság megadására igényük van mindazon volt magyar állampolgároknak, akik a törvényes feltételének megfelelnek, tehát a kor irreleváns.

Elutasítja továbbá a belügyminisztérium azokat, akiknek 1910. jan 1.-e után kiállított illetőségi bizonyítványuk van, de a trianoni békeszerződés 62. §.-a alapján a csehszlovák kormány által megállapított határnapig, azaz 1921. dec. 31.-ig a csehszlovák állampolgárság elismerését nem kérték. Most már hiába kérik. Azt mondják nekik, hogy e mulasztás folytán magyar állampolgárokká lettek. A magyar állam viszont nem köteles és nem is fogadja el őket állampolgárainak. optálni pedig a szegény hontalanok azért nem optáltak, mert a kezükben volt az illetőségi bizonyítványuk, és amikor a legfelsőbb közigazgatási bíróság ismeretes, téves jogi alapon nyugvó, 1923. dec. 28.-iki 16.455. számú ítélete alapján azt megsemmisítették, a trianoni békeszerződés alapján már tényleg nem is kérhették állampolgárságuk elismerését. A lex Dérer éppen ezeken lett volna hivatott elsősorban segíteni, de betűrágással, éppen e törvény segélyével ütötték el őket régen megszerzettnek vélt jogaiktól.

Elvből nem adja meg továbbá a belügyminisztérium a csehszlovák állampolgárságot a volt tényleges tiszteknek és altiszteknek, valamint a csendőröknek, a régi magyar 1886. XXII. t. c. 9. ^ára való hivatkozással, mert szerinte ezekre az 1886. XXII. t. c. 4. f-a alapján a község hatósága nem terjed ki és így a község ellenük kifogást nem emelhetett. Ez azonban, nagyon szelíden fejezem ki magamat, ha azt mondom, hogy téves törvénymagyarázat mert hiszen azon általános szabály alól, hogy »a község hatósága kiterjed a községben és a község területén lakó vagy tartózkodó minden személyre« a felhívott törvényszakasz csak annyiban tett a tényleges katonai szolgálatban lévő egyénekre kivételt, hogy ezek a »katonai szolgálatra vonatkozó« és »a katonai bíróság hatásköréhez tartozó« ügyekben nem voltak, természetszerűen, alávetve a község hatáskörének, egyébként azonban igen. Itt a nyugdíjigényektől való szabadulás vágya volt e szűkkeblű törvénymagyarázásnál irányadó.

A békeszerződés értelmében az állampolgárság megilleti mindazokat, akik 1910. jan. 1.-én a csehszlovák köztársaság jelenlegi területén illetőséggel bírtak. Tehát ez nem; függ össze azzal, tettek-e hűségfogadalmat az új államnak, vagy sem. A helyzeten javítani akaró lex Dérer szerint azonban azon tisztviselők, akik az állami változás, tehát a békeszerződés előtti, még egészen bizonytalan időben a hűségfogadalom letételét megtagadták, ki vannak zárva az állampolgárság megszerzésének lehetőségéből. A belügyminisztérium azonban tovább megy. Nemcsak azoknak nem adja meg a csehszlovák állampolgárságot, akik a hűségfogadalom letételét - illő tempore - megtagadták, hanem számos olyan egyénnek sem, akik a fogadalmat akkor azért nem tették le, mert nem is bocsátották őket esküre. így többek közt a magyar református lelkészek nagyrészét, akiknek emiatt kongruájukat is visszatartják és ezzel ez érdemes testület tagjai a legsúlyosabb anyagi helyzetbe sodródtak és helyzetükön sem kérelem, se interpelláció mindmáig nem segít. Még csak választ sem ad a miniszter.

Megtagadják többek közt azoknak az állampolgárságát is, akik nem itt éltek egyhuzamban, de közben külföldön, Németországban, tanultak, külföldön, Franciaországban, utaztak. íme ilyen erőszakolt érvekkel tagadják meg a köztársaság magyar lakosaitól az itteni állampolgárságot. Mindezen állításokat az összegyűjtött konkrét esetek azon nagy tömege igazolja, amelyeket a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség prágai nemzetgyűlési képviselői a fönti tények felsorolásával, azok bizonyítására, a Népszövetség Tanácsához is beterjesztenek.

Számtalanszor tárgyaltuk már ez eseteket a sajtóban, parlamenti beszédekben, a képviselőházhoz benyújtott törvényjavaslat indokolásában, a Népszövetséghez egyszer már benyújtott emlékiratban, a most elmondottakkal egyidejűleg a magyar pártok részéről a képviselőházban benyújtott interpelláció megokolásában, ámde ezen állapotoknak a mélyen tisztelt Szenátus előtt is való feltárása indokolja azonban azt is, hogy a kérdés megoldásául az ujabb Dérer-féle javaslatot sem fogadhatjuk megnyugvással, mert hiszen aszerint is mindazoknak, akik 1910. január 1.-e után jöttek ide, de 1918. október 28.-án itt laktak, kérniők kellene állampolgárságuk elismerését. Ez a szlovenszkói lakosok nagy tömegének állampolgárságát továbbra is bizonytalanná teszi.

Ideje volna, hogy végre tiszta bort töltsenek a pohárba és az igazságos megoldás csak akkép képzelhető, hogy az illetőség és állampolgárság ipso facto megilleti azokat, akik 1918. október 28.-án itt laktak. Ezt az álláspontot indokolja a saint-germaini szerződés 3. cikke, mely szerint a csehszlovák állam polgáraiul kénytelen elismerni azokat, akik e szerződés életbeléptetésének napján 1920. jul. 16.-án illetőséggel bírtak Szlovenszkón. Minthogy pedig a magyar jog szerint illetőséggel bírtak azok, akik négy év óta, tehát 1916. július 16.-a óta, már valamely szlovenszkói vagy ruszinszkói községben laktak és adót fizettek, vagy közszolgálati minőségük alapján a községi adófizetéstől mentesek voltak, ezek föltétlenül csehszlovák állampolgároknak tekintendők. Éppen úgy minden méltányosság szól azonban a mellett is, hogy akik 1916. július 16.-á után jutottak ugyan az állam területére, de az államfordulat idején már itt voltak és azóta is itt élnek, állampolgárságuk szinten ipso facto elismertessék. Ezt a jogot pedig nem esetről-esetre kell kérelmeztetni, hanem törvénynyel és természetesen díjmentesen megadni. Vitássá vált esetekben pedig a nemzetközi jogban is érvényes azon jogelv szerint kellene eljárni, hogy »in dubio mitius«.

E feltárt állapotok igazolják, hogy az állam végrehajtó-hatalmának szervei nem mentek a nemzetiségi elfogultságtól. Csak ily világos és határozott törvény mellett képzelhető tehát, hogy újra nem lesznek oly elcsúszások, mint az első lex Dérernél. Az államnak fölötte kell állania oly kisszerű szempontok fölött is, hogy a törvénynek az állam fogalmához is méltatlan szőrszálhasogató alkalmazásával igyekezzék kibújni nyugdíj és egyéb, alapjában egészen aprólékos kötelezettségeinek teljesítése alól.

Ma még azonban ez a végzetes elfogultság nemcsak a most ismertetett állami alaptörvény értelmezése és annak végrehajtása során mutatkozik, de az álami-és magánélet minden egyéb vonatkozásában is. így pl. az új adótörvény alapján az adózás terén mutatkozó sok igazságtalanság, zaklatás megszűnését vártuk. Az eredmény azonban a törvényben eszközölt méltányos adókulcs leszállítások dacára, a gyakorlatban az, hogy az adókivető bizottságok Szlovenszkóban és Ruszin-szkóban ritka kivételként fogadják el az adózó félnek még oly lelkiismeretes bevallását is és az adóalapok önkényes felemelésével, a házbéradónál a törvény szerint levonható tételek teljes figyelmen kivül hagyásával stb., nemcsak a felebbezések ezreit zúdítják a felettes pénzügyi hatóságok nyakába, de az adózók kikeseredése mellett az adómorált is a minimumra szállítják le.

Állításom további bizonyítására megismételjem-e, hogy a kongruának, amely pedig nem politikai magatartása, de lelkészi állásából folyólag illeti a papságot, a magyar papoktól való ötletszerű megvonása és visszatartása elkeseríti a nép vezetésére hivatott lelkészi kart. Beszéljek-e arról, hogy Keletszlovenszkóban a csehszlovák hadsereg 1919-ben történt visszavonulásakor igen jelentékeny hadikárokat szenvedett magyar károsúltak a kártérítési összeg megállapításának és kifizetésének hiányában egész elmerültek az adósságban és minden sürgetésük az illetékes minisztériumokban siket fülekre talál, vagy a 10 évi gazdasági »fejlődés« igazolására hivatkozzam-e arra, hogy közgazdasági életünk megfigyelőinek jelentése szerint a vas- és fémipari gyártási telepeink közül Korompa, Nyustya, Zólyom, Losonez, Rimaszombat, Dobsina, Sztracena, Pohorella beszüntette Üzemét, hogy a köföld, - agyag és Üvegipar csoportjában a telepek negyedrésze áll, vagy redukálta üzemét, hogy még a szlovák kezekben levő bőripari csoport munkásainak 1/3-a is kenyerét vesztette az üzemek beszüntetése, vagy redukciója révén és a szlovák gyárosok itthon megélni nem tudván, közülök egyesek Magyarországra tették át gyárukat, hogy a textilipar csoportjában is átlag a munkások egyharmada maradt kenyér nélkül az Üzembeszüntetés és redukció folytán Gács, Rózsahegy, Losonc-apátfalva stb. telepein, hogy a malomiparban a munkások száma a réginek mintegy háromnegyedére fogyott. Vagy további részletezés helyett összefoglalva az eredményt. hogy az utóbbi 10 évben Szlovenszkó mintegy 100.000 gyári munkása közül kereken annak egyharmada, mintegy 30-33.000 munkás maradt kenyér nélkül, ami mintegy 250 millió korona évi munkabérveszteséget jelent számunkra, és mindez azért, mert hozzá nem értő pártemberek kiadtak a »magyaron és zsidó kezekben« levő szlovenszkói ipar leépítésének jelszavát, és hogy mindezek következtében nő a munkanélküliség és a kivándorlás. A pusztulás e szomorú képénél a jövendő itteni magyar intelligencia sorsa azonban még reménytelenebb.

Ha fiatalságunk tanulmányait belföldi egyetemeken is végzi, elhelyezkedni alig tud. Állami alkalmazásra éppen olyan kevés a kilátása, mint lehanyatló gazdasági életünkben. Ha pedig külföldön, vagy - Isten bocsássa meg Magyarországon végezte iskoláit, akkor legújabban még a reménységről is le kell mondania.

Fiaink egyrésze egész más tanterv és rendszer mellett megkezdett tanulmányait kezdetben úgyszólván kénytelen volt, anyanyelvén folytatva, Magyarországon befejezni. Az ott nyert érettségi bizonyítvány alapján beiratkozhatik a párisi, berlini, római, genfi, stb. egyetemekre, csak a pozsonyi, brünni. prágai egyetemekre nem, sőt még a szlovenszkói papnöveldékre sem. A Budapesten nyert diploma mindenütt érvényes, csak itt nem lehet azt, a választások idején és tartama alatt újra földosztást ígérő és ezzel párthíveket toborzani akaró, de eddigi tapasztalataink szerint csak az ígéretnél maradó »Hodzsa apánk« jóvoltából még csak nosztrifikálni sem, pedig az ily fiatal ember is itteni állampolgár, szülőföldjét óhajtaná csendesen és szerényen szolgálni, de mert magyar a nemzetisége, magyar a műveltsége, nem lelheti honját e hazában.

Mi nekünk nemcsak általános emberi jog, de a mindig elibénk tartott békeszerződések alapján is anyanyelvünkön való tovább művelődésünkhöz kétségtelen jogunk van, ára nemcsak, hogy erre alkalmas főiskolánk nincs, de ki van zárva innen a magánúton való továbbképzéshez szükséges magyar könyv, a magyar újság, a magyar művészet, hacsak nem tagadja meg önmagát.

Thespis kordéja pedig újra az ország útján nyikorog. Keservesen küzködött itt a magyar színészet mostanáig is, de Szlovenszko két nagyobb városa, Pozsony és Kassa a kis vidéki. kátyúkból kikirántotta. Most megosztották úgy, hogy a téli, szinházjáró, szezonban faluzhatnak és a deficitet be nem hozhatják soha. Ennek eredménye a magyar színészet lassú sorvadása, majd a magyar szónak a színpadról való kihalása volna, ha magyar társadalmunk ebbe bele tudna nyugodni. Ha az állam a szinikerületek jelen megosztását igazságosnak és a művelődés terjesztése szempontjából kívánatosnak tartja, akkor legalább úgy kellene a magyar színészetet is szubvencionálnia, mint a szlovákot, vagy a németet. A csehről nem is szólva. Ám, amikor interveniáltunk abban az irányban, a referens úr valami olyat mondott, hogy »majd, ha szívből loyálisak leszünk«.

Vájjon mikor hinnék el ezt nekünk, mikor az apró tűszúrásokkal odáig mennek, hogy a nyomorúságos régi nyugdijasok egyrészét az állítólag fölösen kiutalt nyugdijak visszafizetésével sanyargatják, mikor a magyarok elleni gyűlölködés ma is felhangzik egy szlovák lelkész ajkán, mikor a jubileumi ünnepségek idejében a magyar Komárom nemzeti érzését durván kikezdik, mikor pl. saját tapasztalataimról is szólva, a csekélységem címére küldött levelek boritékainak tömegével igazolhatom, hogy itt a levéltitok sem létezik, a múltból kiásott cabinet noir nem nyiltan cenzurázza, de titokban felnyitja és ügyetlenül ragasztja vissza a postán hozzám intézett Írásokat is. (Ukazuje obálky.) Bizonyára nem egyedül részesülök ebben a kitüntetésben. bizonyára nem is felelhetek azért, hogy címemre ki mit ír, ám bizonyára nem nekem kell szégyenkeznem ez állapotok fölött.

Ily atmosférában ne várják tehát Hölgyeim és Uraim, miniszter Urak és egyéb hatalmasságok, tőlünk a lojalitásnak azt a formáját, hogy mi csúszó-mászók, síró querulánsok, odadobott morzsákért nemzetiségünket megtagadók, sőt amint azt a közelmúltban egyes túlzók a Rothermere akció elitélésére állásuk vagy szegénységük által lenyűgözött egyénekből kikényszerített aláírásokkal kikövetelték, azt meggyalázók is legyünk. A békeszerződések - amelyeknek megdönthetlenségére kormányunk támaszkodik - minket meghallgatásunk, népszavazás nélkül tettek ugyan át egy új államba, súlyos megpróbáltatásokat és kötelezettségeket róttak reánk, de mégsem szolgáltattak ki kényre-kegyre. Annyival is inkább nem, mert mi ez állammal szemben való kötelezettségeinknek eleget teszünk. Nemcsak adóinkat fizetjük. - ha verejtékezve is - nemcsak becsülettel állják meg fiaink a katonai szolgálati kötelességteljesités terén helyüket, - hanem népünk higgadtságának és politikai érettségének tíz nehéz esztendőn keresztül állandó bizonyítékát szolgáltatta azzal, hogy jogait törvényes utakon és eszközökkel önérzetesen követelte és követeli ugyan, de az állam rendjét és nyugalmát meg nem zavarta soha.

Nem érdemeljük meg tehát azt a fölényes semmibevevést, azt a csaknem ellenséges bánásmódot. amiben, az előbb elmondottak szerint, ma is, állandóan részünk van. A jobb belátás tettekkel való kezdeményezése tehát a másik oldal feladata; ne csodálják azonban, ha mindaddig, amíg ez tényleg be nem következik, a most megtartandó tartományi választásokon is Szlovenszkó őslakossága, különösen magyarsága, az ilyen kormányzással való elégedetlenségét, az ellenzéki pártokra és hitem szerint jelentékeny számban reánk adandó szavazataival, kifejezésre fogja juttatni, ne csodálják, hogy sorsunk türelmes viselése dacára, népünk szivében nincs Ünnepi hangulat, ne csodálják, ha a hozzánk ilyen változatlanul mostoha kormányzással szemben nincs bennünk, magyarokban - ma már pártkülömbség nélkül - semmi bizalom.

Ez magyarázza egyúttal, hogy a költségvetési törvényt sem általánosságban, sem részleteiben nem fogadhatjuk el és nem szavazzuk meg.