Příloha k těsnopisecké zprávě

o 146. schůzi senátu Národního shromáždění republiky Československé

v Praze v pátek dne 12. října a v sobotu dne 13. října 1928.

1. Řeč sen. Fahrnera:

Hoher Senat! Mit der Annahme des vorliegenden Gesetzentwurfes wird eines der traurigsten Kapitel unserer sozialpolitischen Entwicklung abgeschlossen.

Das große sozialpolitische Werk der Čechoslovakei, nach dem Umstürze durch 8 Jahre immer wieder dem "befreiten" čechischen Volke versprochen, brachte am 1. Juli 1926 den Arbeitern das Versprechen, daß vom 1. Juli 1929 an die Invaliden und Alten eine Rente von 100 Kč monatlich und die invalide Witwe eine Rente von 50 Kč monatlich erhalten wird. Nach Jahrzehnte langer Versicherungsdauer, also vorwiegend erst für die kommenden Generationen, wird diese Invalidenrente auf etwa 300 Kč monatlich und die Witwenrente auf 150 Kč monatlich steigen. So sah die Lösung der sozialen Frage aus, als die man das Gesetz! aus 1924 zu bezeichnen die Stirne hatte. Es kann sein, daß ein solcher Bettel für den landwirtschaftlichen Taglöhner in Karpathorußland, wenn er daneben weiter taglöhnert, das absolute Existenzminimum bedeutet nach dem chemischen Rezept, daß die notwendigen 3000 Kalorien am Tag auch durch 652 g Hafergrütze, 113 g Kohl und 200 g Heringe beschafft werden können, aber für den Industriearbeiter sind Monatsrenten von 100 Kč nichts. Für unsere gewerbliche und industrielle Arbeiterschaft ist das Gesetz aus 1924 überhaupt nicht als Lösung des Sozialversicherungsproblems anzusehen. Das Gesetz aus 1924 war ein Volksbetrug, dessen ungeheuerliche Dimensionen ein würdiges Gegenstück hatten in den phantastischen Kapitalmassen, die zur finanztechnischen Deckung dieser Bettelrenten angesammelt werden und mit der Zeit auf 20, 30 und noch mehr Milliarden Kronen anwachsen sollten.

Diesen Zustand unserer Arbeiterversorgung hat die bürgerliche Koalition bei ihrem Amtsantritt vorgefunden. Fürwahr, ein seltenes Glück und eine verlockende Gelegenheit, um auf die einfachste Weise, durch Beseitigung der allergröbsten Mängel und mit gar keinen oder nur minimalen Opfern zu zeigen, was bürgerliche Sozialpolitik zu leisten vermag. Die bürgerliche Koalition hätte dem Volke an Stelle des verpfuschten Gesetzes eine wirkliche Arbeiterversorgung schenken können und es wäre dazu wenig Geld und in der Hauptsache nichts anderes nötig gewesen als ein bißchen Verstand, nicht einmal soziales Gefühl.

Wie hat nun die bürgerliche Koalition diese Gelegenheit genutzt, was hat sie geleistet? Sie verkündete zunächst mit einiger Aufmachung eine Reform des Sozialversicherungsgesetzes und beeilte sich, dem auf der Gegenseite bald auftauchenden Skeptizismus gegenüber zu versichern, daß das Gesetz für die Arbeiter keineswegs verschlechtert, sondern verbessert werden soll; die bürgerlichen Parteien würden zeigen, wie sie sich eine wirkliche Versorgung des arbeitenden Volkes vorstellen. Das haben uns die bürgerlichen Blätter im Anfang unermüdlich eingeschärft. Aber in dem Maße, in welchem man sich mit konkreten Plänen zu befaßen begann, hörte dieses Gerede auf und es scheint, daß von dem sozialpolitischen Tatendrang der Regierung schließlich nichts anderes übrig blieb als die Absicht, ein bescheidenes Feuerlein anzuzünden, an dessen kümmerlichem Glimmen ein paar dünne Parteisüppchen gewärmt werden sollten: Lehrlinge, landwirtschaftliches Gesinde. So wurde eine Regierungsvorlage eingebracht, die in gleicher Weise durch ihre rührende fachmännische Hilflosigkeit wie durch die unverhüllte Arbeiterfeindlichkeit sofort alle Vertreter des sozialen Fortschrittes auf die Beine brachte. Und als die Regierungskunst des Kabinettschefs durch Hinausziehung der Sache glücklich die Arbeitermassen auf die Straße gebracht hatte, verlor die Koalition völlig den Kopf. Das Ergebnis der Koalitionspolitik ist der Wechselbalg von einem Gesetz, das vor uns liegt.

Der Gesetzentwurf schließt die Personen unter 16 Jahren und damit die Lehrlinge in den ersten 2 Lehrjahren von der Invalidenversicherung, in der Landwirtschaft die mithelfenden Familienmitglieder von der Kranken- und Invalidenversicherung aus und läßt den Ausschluß der Heimarbeiter und Saisonarbeiter im Verordnungswege zu. Die Invalidenrenten werden um 4.17 Kč monatlich, die Witwenrenten um 2.08 Kč aufgebessert. Die Witwenrente will man nicht bloß invaliden Witwen, sondern auch allen Witwen über 65 Jahren geben, weil man sehr gut weiß, daß ohnedies alle Witwen über 65 Jahren die Invalidität nachzuweisen vermögen und man sich durch den Zwang zu einem solchen Nachweis nur unnötige Kosten verursachen würde. Auf dem gleichen Niveau bewegen sich die übrigen sogenannten Verbesserungen. Von einem gewissen, bescheidenen Wert ist lediglich die Gewährung der Witwenrente an Witwen mit 2 Kindern unter 17 Jahren. Die Herabsetzung der 3tägigen Karenzzeit in der Krankenversicherung auf 2 Tage ist mit einer derart niedrigen Bemessung des Krankenversicherungsbeitrages verbunden, daß die Krankenversicherungsanstalten diese Verbesserung ohne Zweifel mit einer Verschlechterung der bisherigen freiwilligen Mehrleistungen ausgleichen müssen. Der Versicherungsbeitrag wurde für die Invalidenversicherung in. den unteren, für die Landwirtschaft wichtigen Lohnklassen um 16%, in den oberen vorwiegend von der Industriearbeiterschaft besetzten Lohnklassen um 41/2% herabgesetzt. Interessant ist, daß die Bestimmung über den Ausschluß der unter 16 Jahren alten Personen durch Verordnung wieder aufgehoben, später wieder eingeführt werden kann, also nach den politischen Bedürfnissen des jeweiligen Herrn Fürsorgeministers zum Knöpfeln eingerichtet ist.

Im übrigen bleibt alles beim Alten. Die Renten, auf welche Tausende von Arbeitern schon warten, werden 100 Kč monatlich betragen und für einen großen Teil der gegenwärtigen Generation 150 und 200 Kč niemals übersteigen. Die invalide Witwe bekommt die Hälfte dieser Beträge. Es ist mir unerklärlich, wie man solche Renten unserer Arbeiterschaft zumuten kann, und ich erkläre schon heute, daß meine Partei einen Gesetzantrag einbringen wird, daß zu diesen Renten bis zu ihrer ausreichenden Regelung Zulagen, welche den Rentenbetrag auf mindestens 3.000 Kč jährlich ergänzen, gezahlt und nach dem Beispiele der gegenwärtigen Rentenzulagen der Angestelltenversicherung durch eine vom Arbeitgeber allein zu tragende Umlage gedeckt werden. Wir hoffen, daß dann jene Parteien, welche heute gleich uns empört sind über die uns jetzt vorliegende angebliche Verbesserung des Sozialversicherungsgesetzes, mit uns gehen werden.

Wenn wir uns in dieser Beurteilung der Gesetzesvorlage einig wissen mit allen Parteien, welche den sozialen Fortschritt vertreten, so hat die Vorlage noch ihre besondere Seite für uns als deutsche Oppositionspartei. Wir hatten an dem Gesetz von 1924 auszusetzen, daß es in völliger Hinwegsetzung über die primitiven nationalen Forderungen des deutschen Volkes, übrigens auch über die Erfordernisse der praktischen Verwaltung einen übertrieben zentralen Verwaltungsapparat geschaffen hatte. Namentlich hatten wir zu beklagen, daß die 3 leitenden Beamten der Krankenkassen von der Zentralsozialversicherungsanstalt ernannt werden. Damit wurde wieder ein Teil des bescheidenen Restes deutscher Autonomie beseitigt. In dieser Frage hofften manche auf eine Besserung durch die deutschen Minister, zumal diese Frage doch gewiß kein allzu großes čechisches Politikum darstellen kann. Diese Hoffnung wurde durch die Gesetzesvorlage nicht nur vollständig zerstört, sondern der Gesetzentwurf enthält sogar noch eine weitere Einschränkung der Selbstverwaltung unserer deutschen Krankenversicherungsanstalten, welche vor den deutschen Volksgenossen zu vertreten die deutschen Regierungsparteien den traurigen Mut haben. Wichtige gemeinsame Aufgaben der Krankenversicherungsanstalten oblagen nach dem Gesetz aus 1924 den Kassenverbänden, welche auch bei der Aufsichtstätigkeit der Zentralsozialversicherungsanstalt maßgebend mitzuwirken hatten. In diesen Verbänden konnten sich nun die deutschen Krankenversicherungsanstalten zusammenschließen und auf diesem Wege ein bescheidenes nationales Eigenleben führen. Der vorliegende Gesetzentwurf beseitigt diese Verbände nahezu vollständig und errichtet an deren Stelle Landesstellen, die natürlich gänzlich in čechischen Händen sein werden. Für diese neueste Errungenschaft unserer deutschen Koalitionspolitik fehlt uns überhaupt jedes Verständnis.

All diese Bedenken national- sowie sozialpolitischer Natur machen es meiner Partei unmöglich für das Gesetz zu stimmen. (Potlesk něm. nár. socialistických senátorů. )

2. Řeč sen. dr Herze:

Tisztelt Szenátus! A Pořičon történt házösszeomlás romjait még el sem takarították és már is egy ujabb összeomlás történt ez éjjel Prágában. Ezek a házösszeomlások a legjobban jellemzik a mai kapitalista rendszert. A Pořičon történt házösszeomlás, amely számos munkást maga alá temetett, súlyosan megsebesitett és megölt, óriási megdöbbenést keltett minden jobbérzésü emberben, de természetesen elsősorban a munkásság körében, amelynek soraiból a tőke és a munka harcmezején ismét tömegesen sebesültet meg és estek el. Ez a katasztrófa oly általános megdöbbenést keltett, hogy előle egy pillanatig önök sem zárkózhattak el és kénytelenek voltak róla valamit mondani, amiről azt hitték, hogy a kedélyekre megnyugtatólag fog hatni. De érzik, hogy gyilkos az a rendszer, amely a magántulajdon szentségét tartja legfőbb alapelvének és a profitot többre becsüli az emberéletnél, különösen ha munkáséletről van szó.

Ezen katasztrófa hatása alatt nem mernek a munkásság itélőszéke elé állni és így betiltatták az épitőmunkások nyilvános népgyülését a demokratikus rendszer nagyobb dicsőségére a köztársaság 10. évében. Kötelességünknek tartjuk, hogy akkor, amikor a tőke áldozatainak hozzátartozóival szemben nemcsak részvétünket, de szolidaritásunkat is kifejezzük, egyúttal tiltakozzunk ezen gyilkos rendszer ellen és felhívjuk az összes dolgozókat, hogy egységes frontba tömörrüljenek a burzsoázia ellen, a tőkés rendszer ellen és a kollektiv rendszer felépitése érdekében.

A katasztrófa hatása alatt megindult a jótékonysági lavina és összegyűjtenek lehet néhány százezer koronát az áldozatok és hozzátartozóik részére. Önök azt hiszik, hogy ezzel lelkiismeretüket megnyugtatták és megnyugtathatják a dolgozók széles rétegeit? Hát nem látják a folyton növekvő nyugtalanságot a munkásság soraiban? A tömeges bér harcok azt jelentik, hogy a munkásság nem bírja a kizsákmányolásnak tempóját és már puszta exisztenciáját védi. Ezzel szemben mit látunk Önök részéről? Látjuk, hogy például a bányabárók égre-földre esküdöznek, hogy nem képesek a munkásság követeléseinek eleget tenni, mert külömben tönkremennek. Ezt mi természetesnek tartjuk, mert a tőkéseknek az a természetük hogy jószántukból, bármekkora is legyen a profitjuk, egy fillért sem hajlandók engedni. De hogy a hatóság, az állami közegek ebben a bérharcban, mely sok tizezer munkás és hozzátartozóik jobb megélhetéséért folyik, nemcsak nem támogatják a tizezernyi munkások érdekeita kizsákmányolókkal szemben, hanem nyíltan támogatják a tőkéseket, amikor a munkások gyülekezési jogát nem respektálják, amikor a munkások sztrájkjogát sárbatiporják, amikor a sztrájkoló munkások ellen ráuszítják a csendőröket, a rendőröket, amikor jóformán megparancsolják nekik, hogy gummibotot, sőt szuronyt és lőfegyvert alkalmazzanak a legbrutalisabb módon a sztrájkolok ellen, ezzel nyiltan és szemérmetlenül leleplezik magukat és igazat adnak azon állitásunknak, hogy nem igaz az, hogy az állam az osztályok felett álló semleges borulat, mely egyformán védi az osztályokat és csak az igazságot tartja szem előtt, hanem igaz az, hogy az állam az uralkodó osztály szolgálatában áll, a hatósági közegek az uralkodó osztály, a tőkések védelme alapján állanak a dolgozók osztályával, a munkások osztályával szemben. Amily mértékben élesedik ki az osztályharc, abban a mértékben kénytelenk önök a demokrácia álarcát levetni és a burzsoá diktatúra eszközeit nyíltan alkalmazni.

A csehszlovák köztársaság fenállásának 10. évében odáig jutottunk, hogy az önök uralma alatt rendőrök banditák módjára megtámadnak éjjel egy falut, kiragadnak 35-40 embert, véresre korbácsolják őket és mint akik dolgukat a legjobban végezték, mennek úgy, ahogy jöttek. Odáig jutottunk, hogy egy másik faluban a ludákok megtámadják a cigánysort, véres pogromot rendeznek közöttük a hatóságok szemeláttára anélkül, hogy karhatalommal megakadályozták volna ezt a szörnyű barbárságot. Itt a magántulajdon szentségét nem respektálták, hiszen csak szegény cigányok nyomorúságos vagyonkájáról van szó. Itt a hatóság nem sietett csendőrséget igénybe venni, hiszen csak cigányokról van szó, akiket csak kiuzsorázni szabad, de egyetlen legfőbb vagyonukat, életüket egészégüket nem becsülik annyira sem, hogy érdemes volna azt megvédeni.

10 évvel ezelőtt az urak mást igértek! A forradalom hatása alatt, a felfegyverzett nép előtt azt igérték Önök, hogy a csehszlovák köztársaságot szociális köztársasággá fogják kiépíteni. 1919 szeptemberében kénytelen voltam a belügyminisztériumhoz fordulni védelemért az üldözések ellen, amelyeknek ki voltam téve a hatóság részéről. Akkor a szociáldemokraták és a nemzeti szocialisták résztvettek a kormányzásban. Azt kérdezte tőlem a miniszteri titkár, hol jobb, a proletárdiktatúra alatt, vagy a csehszlovák rezsim alatt és amikor azt feleltem, hogy a proletárdiktatúrában a nép uralkodik, most meg kapitalista uralom van, meg volt sértődve. Lehet, hogy ez a miniszteri tikár őszintén hitte, hogy a fejlődés a szocializmus irányában fog végbemenni, de a reformisták és a szocialpatriota vezérek tudatosan védték meg a burzsoáziát a dolgozók felszabadítási törekvéseivel szemben és hozzájárultak mindazon törvények megalkotásához, amelyek a burzsoázia hatalmát megerősitették és a dolgozók jogait megnyirbálták.

A sajtó és a gyülekezési jog korlátozása, a rendtörvény, a terrortörvény a szociálpatrióták és a reformisták hozzájárulásával váltak tőrvénnyé. És egymásután jöttek gyors iramban mindazok a törvények, amelyek a dolgozók életszínvonalát lesüllyesztették, jogaikat még inkább megnyirbálták, elvették a katonák választójogát, felemelték a választók korhatárát, a lakók védelmét leépítették és kiszolgáltatták őket a háziurak önkényének és amikor a dolgozók ez ellen felemelni akarják tiltakozó szavukat, akkor rajtaütnek a csendőrök, rendőrök gummibotokkal, szuronnyal és puskatussal.

A szociális biztosítás, a hogy azt Önök megcsinálják, nem a munkások javát célozza, hanem ebben is Önök csak a saját maguk javát tartják szem előtt. Az aggkori és rokkantbiztositással a dolgozók vállára óriási terheket raknak, hogy azután alamizsnát juttassanak azoknak, akik munkában megrokkantak. 500 koronát kap egy évre az, aki eléri azt a korhatárt, hogy megkaphatja a rokkantsági és aggkori biztositást, 500 koronát egy évre, tehát másfél, nem egészen két koronát egy napra és ezt is csak akkor, ha más jövedelme nincs. Nem a jószivűség vezeti önöket ebben a kérdésben! önök egyáltalában nem törődnek azzal, hogy az a munkás, akit teljes életén át kizsákmányoltak, öreg korára milyen viszonyok között tengődik. Önök rászánták magukat a szociális biztosításra nem azért mert ez a munkásságnak az érdeke, hanem azért, hogy a biztosítási járulékokat, amiket a munkások béréből vonnak le és amelyek óriási összegeket tesznek ki, felhasználhassák profitjuk növelésére, hatalmuk biztosítására és a dolgozók fokozott kizsákmányolására.

A burzsoázia szemérmetlensége odáig megy, hogy - mint ez esetben is - most az agráriusok egy ujabb követeléssel lépnek elő és követelik a marhavámok felemlését. Az 1758. számú törvényjavaslat ez, amit Donát, Sáblík, Vraný és a többiek adtak be, amivel a dolgozók, de főkép az ipari munkások életszínvonalát még jobban le akarják süllyeszteni. Mi az ilyen drágítási javaslat ellen a legerélyesebben tiltakozunk. Csehszlovákiában a marhatenyésztés és a földművelés nincs annyira kifejlődve, hogy képes volna a köztársaság lakosságát élelemmel ellátni. Szűkség van a behozatalra, úgy a szervasmarha, mint a gabonanemüek behozatalára, hogy az itteni nép meg tudjon élni és az agráriusok ezt most meg akarjak nehezíteni. Ezen eljárás ellen már eleve a legerélyesebben tiltakozunk.

Már 1924-ben megrosszabbították önök a betegsegélyezést és hozzájárultak a betegsegélyezés megrosszabbításához. Szlovenszkón az 1907. évi törvény volt életben, amely a többi államokéhoz képest viszonylag modern volt és biztosította úgy a tagok, mint a családtagok orvosi ellátását és gyógykezelését. E törvény nem tett külömbséget törvényes és nem törvényes házastársak között és egyformán segélyezte őket szülés és szoptatás esetén. 1924-ig Szlovenszkón ez a törvény volt életben, habár a betegsegélyzők autonómiáját, amelyet a törvény biztosított, már korábban megsemmisítették. És ahelyett hogy önök magyar mintára megjavították volna a történelmi országokban a betegsegélyezést, hogy a törvény ilyen módon legyen unifikálva, megfordítva csinálták és megcsonkították a szlovenszkói dolgozók jogait és a nem törvényes házastársat nem részesítik betegség esetén sem gyógykezelésben, sem gyógyszerben. A magyar törvény szerint nekik járó szülési és szoptatási segélyt is megvonták tőlük. Már ezzel a tettükkel is bebizonyították Önök, hogy csak egyetlen szempontot tartanak fontosnak, azt, hogy hatalmukat biztosítsák.

Megszüntették a betegpénztárak autonómiáját, hogy diktálhassanak, hogy a reformisták elhelyezkedhessenek biztos, jól fizetett poziciókban akkor, amikor a dolgozók megvonják tőlük bizalmukat a nemzetgyűlési választások alkalmával és elvesztik képviselői vagy szenátori mandátumaikat. Ez az oka annak, hogy a szociáldemokraták és nemzeti szocialisták éppen a paritás pontjánál tanúsították a leghevesebb harcot, nem a munkásság érdekében mert a munkásság beleszólása nincs Ínyükre és ezért nem vették igénybe, sőt gátolták a munkások tiltakozó egységes állásfoglalását a szociális biztosítás megroszszabbítása ellen, hanem azért, hogy a jól jövedelmező állásokat a maguk számára biztosítsák. Ezért járultak olyan könnyen ahhoz, amikor résztvettek a kormányzásban, hogy a betegpénztárakat megfosszák autonómiájuktól, hogy elvonják őket a munkások ellenőrzése alól.

Ezt az intézményt, amelyről azt hiresztelték Önök, hogy a munkásságot van hivatva támogatni megbetegedés esetén, odajuttatták, hogy a munkásság a legnagyobb bizalmatlansággal és ellenszenvvel viseltetik vele szemben. Nem lát benne egyebet, mint súlyos anyagi megterhelést, betegség esetén elégtelen orvosi ellátást, és elégtelen gyógykezelést, sikanériákat és amikor a legnagyobb szüksége volna a keresetére táppénz alakjában, keresetének legfeljebb csak kétharmadát kapja kézhez.

Ha a munkás beteget jelent, bizalmatlansággal találkozik, szimulánsnak mondják. A pénztári orvos azt hiszi hogy mert fizetését a pénztártól kapja és nem közvetlenül a betegtől, hogy a beteget ingyen kezeli. Amikor pedig szociális érzésre hallgat és a péztári tagokat gondos kezelésben részesíti, akkor jön a kontrollorvos, egy mondjuk bratislavai egyetemi tanár személyében, aki maga elé citáltatja a betegeket és legtöbbjüket munkaképeseknek nyilvánítja csak azért, hogy megvonják tőlük azt a kis táppénzt, amit nekik a törvény megbetegedés esetén biztosít. Megtörtént például, hogy egy mezőgazdasági munkás a füleki bérgazdaságban balesetet szenvedett, egy megrakott szekér felborult és maga alá temette, minek folytán balkarja eltörött és a vállban kificamodott. Hibás gyógykezelés folytán a törés ugyan begyógyult azonban a ficam nem. A betegpénztári főorvos Losoncon alapos vizsgálat után 45% munkaképtelenséget állapított meg nála a baleset után 3 hónappal. Az iratok felkerültek Bratislavába és itt az ellenőrző orvos anélkül, hogy a beteget látta volna és megvizsgálta volna, a munkaképtelenség fokát leszállította 30%-ra.

A betegsegélyezést, amit a munkásság eredetileg önerejéből állított fel a maga részére, magukhoz ragadták az urak, azon a cimen, hogy a pénztári járulékok felével hozzájárulnak. Ma az a helyzet, hogy bár a járulékok felét a munkások fizetik, mincs meg az ellenőrzési joguk, nincs meg a beleszólási joguk és csak terheket viselnek. Mert kapitalista államban élünk, mert a burzsoázia uralma alatt nyögünk, mert a burzsoázia szükségesnek tartotta a kezét ezekre a száz és ezer milliókra rátenni, amiket betegsegélyezés és szociális biztosítás cimén a munkásokból kipréselnek.

Milyen máskép gondoskodnak a munkásokról megbetegedés, megrokkanás és megöregedés esetén ott, ahol a munkások felszabadították magukat a burzsoázia uralma alól, ahol megszüntették a kizsákmányolást és ahol önmaguk intézik életük sorsát, Szovjetunióban.

Ebben az államban a betegpénztár baleset, aggkori és rokkantsági biztosítás céljaira a munkások keresetéből egyetlen fillér sem lesz levonva, hanem a munkáltató, tehát a gyár, a vállalat, az üzem és mindenki, aki munkást saját hasznára foglalkoztat, köteles 14%-át a munkabér magasságának a pénztárba beszolgáltatni. Lám gyáros, földbirtokos, vállalkozó és iparos urak, nem mennek ők ott ebben tönkre! Önök folyton azt jajgatják, hogy nem bírják a szociális terheket viselni. Hogy van az, hogy Szovjetunióban ezen terhek alatt a vállalatok nem roppannak össze, sőt hónapról hónapra még a munkabérek is emelkednek. A munkások betegsége esetén a táppénz nagysága nem a bér kétharmada, hanem a munkabér magassága. Vagyis a munkás, amikor megbetegszik, annyi táppénzt kap, amennyi a munkabére volt. Amellett még üdülni is küldik fürdőhelyekre szanatóriumokba. A munkás segélyt kap munkaképtelenség esetén betegsége egész ideje alatt, rokkantsága ideje alatt, munkanélküliség esetén és a hozzátartozók segélyt kapnak, ha a munkás elhal és ezen esetben az á Itala eltartott gyermekek, özvegy, öreg szülők is kapnak segélyt, továbbá aggság esetén orvosi és gyógyellátást kap úgy a maga, mint hozzátartozói számára. Segélyt kapnak a nők lebetegedés előtt és után, szülési segélyt, szoptatási segélyt 9 hónap idejére és temetkezési segélyt.

Szovjetunióban a munkások uralkodnak és uralkodnak úgy, hogy a munkások javát szolgálják. Ott a betegpénztár és a hasonló szociális intézmények, mint aminő az aggkori és rokkantbiztosítás, a munkások vezetése és igazgatása alatt állanak. Ott a munkáltatóknak, bár a járulékokat ők fizetik és a munkások béréből egy fillért sem vonhatnak le, egy szó belszólásuk sincs, csak a munkásoknak. Itt az embert, a dolgos embert, a munkást többre becsülik a pénznél, a munkáltatónál. Megbecsülik a munkást, az egészségét, a gyermekét és mindent megtesznek, hogy az életüket megkönnyítsék, a szenvedést csökkentsék. Már eddig is óriásiak az eredménynek.