Příloha k těsnopisecké zprávě

o 145. schůzi senátu Národního shromáždění republiky Československé

v Praze ve čtvrtek dne 11. října 1928.

1. Řeč sen. dr Franciscyho.

Tisztelt Szenátus! Mielőtt a szőnyegen forgó tárgyhoz hozzászólnék, pártom nevében a legmélyebb reszvétemet fejezem ki a folyó hó 9.-én történt borzalmas katasztrófa felett. Ebben a nagy szerencsétlenségben egyetlen vigasztaló momentum van és ez az, hogy, a mentési munkálatokra kirendelt katonaság, rendőrség és tűzoltóság, úgyszintén egyes magánvállalatok alkalmazottai a legönfeláldozóbb fáradsággal végezték nehéz feladatukat. Ebben a köszönetben és hálában, amely a felebaráti szeretet ezen nemeslelkü embereit megilleti, az Országos Keresztényszocialista Párt egész szívvel osztozik. Pántom egyúttal csatlakozik ahhoz a kivánsághoz, hogy az áldozatok hátramaradottjai a legemeszszebbmenő támogatásban részesüljenek.

Tisztelt Szenátus! Több hónapi tárgyalás után került a törvényhozás elé a szociális biztositást módositó törvényjavaslat. A hosszas tárgyalásokban a szociálpolitikai bizottságnak úgy kormánypárti, mint ellenzéki tagjai is fáradhatatlanul vettek részt és többször úgylátszott és a lapok is közölték, hogy a tárgyaló felek között meg van a megegyezés. Ám a targyalások végén mégis ősszekülömbözött a két fél eléggé alárendelt kérdések miatt. A javaslat célja a kormány és a többség elgondolása szerint könnyíteni azokon a terheken, amelyeik a szociális bisztosításból kifolyóan a közgazdaságra hárultak és megjavítani a biztosítási intézmény egyes intézkedéseit a biztosítottak érdekében.

Ez a célkitűzés hiányos, mert figyelmen kívül hagyja a szociális bisztosításnak egyik nagyon lényeges pontját, a mezőgazdasági munkások biztosításának elválasztását az ipari munkások biztosításától. A gazdaközönség kezdet óta követeli, hogy a mezőgazdasági munkások számara külön biztosítási kategóriák állíttassanak fel és a két csoport ne helyeztessék egyforma előirások alá sem. a segélyezés, sem pedig a járulékok tekintetében. A mezőgazdasági munkásságnak mások az életviszonyai. Ez az osztálya a munkásnépnek a falvakban él, általában egészségesebb lakásokban, foglalkozása nem emészti fel annyira a test erejét, nem ássa alá úgy az egészségét és nem teszik ki ezt a munkásosztályt annyira a megbetegedés eshetőségeinek, mint azt az ipari és gyári munkásoknál tapasztaljuk. A agrárlakosság biztosításából éppen ezen lakosságkedvező egészségi viszonyai következtében kisebb teher hárul a biztosító intézetre és így jogos és méltányos az a kivánság, hogy a biztosítottak ezen kategóriája számára alacsonyabb járulékok állapíttassanak meg és a segélyezés módja is ezen réteg életviszonyainak megfelelően rendeztessék.

A mezőgazdaság teherbíró képessége is lényegesen külömbözik más gazdasági ágak teherbíró képességétől. Így például az ipar és kereskedelemnél a termelés egyenlő gazdasági konjunktúrák között éveken át megtarthatja az ő forgalmi arányait és így lehetővé teszi az árak konszolidálását és állandó teherbírásra tesz szert, míg ezzel szemben a mezőgazdasági termelésnél ez a termelés évről évre változik. A mezőgazdasági termékeknek mennyiségére, minőségére úgyszólván minden évben kiszámíthatatlan hatások gyakorolnak befolyást és ezek aztán befolyásolják az áraknak kialakulását is. Egy gyenge, vagy tossz termés a mezőgazdaságot vagy részben, vagy néha teljesen megfoszthatja attól az erőtől, amellyelök eddig a közterheiket viselték. Nagyon elhibázott dolog ennélfogva ugyanazt a mértéket alkalmazni a szociális terhek kiszabásánál a mezőgazdaságra, amit za iparnál és kereskedelemnél alapul vettek.

Nem mér egyenlő mentékkel a javaslat a gazdáknak és az iparosaknak a biztosított személyeknek tekintetében sem. A kisiparosoknak azt a kívánságát, hogy a 16. éven aluli egyének, akiket közönségesen inasoknak szokás nevezni, hogy ezek a rokkantsági és aggkori biztosításban meghagyassanak, a jelen javaslat figyelembevette, de a gazdáknak hasonló kivánságát a szezonmunkásokra vonatkozólag nem honorálták.

Gyermekeknek biztosítása rokkantság és aggkor ellen egy olyan intézkedése a régi törvénynek, amit csak azzal az egy szemponttal lehet indokolni, hogy ezektől az egyénektől is beszedessenek a biztositási járulékok és hagy ezen a réven is a pénztár bevételei szaporítassanak. Ez a szempont azonban nem jogos szempont. Rokkantsági és aggkor biztosításnak nincs helye olt, ahol a rokkantsági esélyek úgyszólván számba sem jönnek és ahol az aggkori ellátást egy későbben kezdődő biztositással is meg lehet szerezni. A 16. éven aluli egyéneknek foglakozása általában rokkantsági veszélyeket nem rejt magában és ezeknek az egyéneknek aggkori ellátásához is elegendő támaszt nyújt a 16. éven túl kezdődő biztositás, feltéve, hogy ez minden kategoria szükségleteinek megfelelően van megszervezve.

A kisiparos-munkaadók terhein némileg könnyitett a 16. éven aluli egyéneknek kihagyása és éppen úgy könnyitett volna a mezőgazdáik terhein a szezonmunkások kizárása a rokkantsági es aggkori biztosításból, amint azt a kormányjavaslat eredetileg tervezte.

Senkisem kivánja, hogy a szezonmunkások a biztositás révén kedvezőtlenebb helyzetbe jussanak, mint az állandó alkalmazottak, de éppen azáltal vannak kedvezötlenebb helyzetben, hogy egy kalap alá vonják őket az állandó alkalmazottakkal, pedig közöttük nagy külömbség van. A szezonmunkás keresete időszakonként változik és változik a munka minősége szerint is. A biztosi tó hivatalra nézve úgyszólván lehetetlen munka az, hogy teljes igazságossággal állapítsa meg a szezonmunkások járulékait és esetről esetre szigoru pontossággal gondoskodjék arról, hogy az a szezonmunkás ne fizessen nagyobb járulékot, mint aminőt az ő kereseti viszonyainak megfelelően fizetnie kell. Sehol sem történik annyi igazságtalan kirovás a járulékok tekintetéiben, mint a szezonmunkásoknál és a tévedést sehol sem oly nehéz elkerülni, mint éppen itt. Ezekből a tévedésekből hátrány származik a munkásokra és igazságtalan terhek hárulnak a munkaadókra,

Ha külön volna választva a mezőgazdasági munkások biztositása az ipariaktól és ha meg volna alkotva az önálló keresettel bíró egyéneknek szociális biztositása, akkor ezeken a kategoriákon belül lehetne egy osztályt felállítani, amely a szezonmunkások különleges kereseti viszonyainak megfelelően valósítaná meg ezen munkásosztálynak biztosítását.

A közönség legszélesebb rétegei kivánták a háztartási alkalmazottak biztositásának igazságosabb alapon való rendezését. Abban igazuk volt a régi tőrvény megalkatóinak, hogy az életkeresők ezen osztályát sem szabad kihagyni, ezekről is kell gondoskodni, mert nem szabad őket kitenni annak a szomorú és nehéz lehetőségnek, hogyha megrokkannak, vagy ha elagganak, akkor minden segitség nélkül, minden támasztól megfosztva nyomorogjanak. Minthogy ezeknek az egyéneknek helyzete megváltozik, ha kilépnek a szolgálatból, egészen helyes az a felfogás, ha ebben az esetben megszűnnek a rokkantsági és aggkori biztositásnak tagjai lenni, de nagy igazságtalanság az, hagy ebben az esetben nem kapják vissza a befizetett járulékokat. Az állam és a társadalom nem kivánhat ajándékokat a szegény emberektől, akik az ő keresetükből élnek. Sem az állam, sem a társadalom, vagy intézmények nem róhatják meg adóval az olyan egyéneket, akiknek ellenértéket nem nyujtannak.

A szociális biztositás egy olyan intézmény, amely a do ut des elvén alapszik. Az elv ennél az intézménynél az, hogy egy biztositott sem fizet hiába, mindegyik kap ellenértéket és ez az ellenérték nagyobb az általa szolgálatatott értéknél. Nem látom be, hogy ezen szabály alól miért alkossanak kivételt éppen csak a háztartási alkalmazottak.

A 400-600 korona, amit a javaslat a háztartási női alkalmazottaiknak juttat abban az esetben, ha férjhezmennek, csak egy kis résizét képezi az általuk befizetett járulékok összegének. Ezenkivül magasak is a járulékóik itt. Egy házi cseléd, aki egészen szerény fizetés mellett van alkalmazva betegsegélyezési, rokkantsági és biztositási járulékok címén havonként körülbelül 30 koronát fizet és ugyanennyi esik a munkaadóra is. Sok ez úgy a cselédnek, mint a háziúrnak is. Nálunk és általában Európáiban mindenütt a cselédtartás létfentartási kényszerűség úgy a háziurakra, mint a cselédekre nézve. Ezért nem szabad a háztartásokra olyan terheket, hárítani, amelyek nekik megnehezitik, vagy éppen lehetelenné teszik a cselédtartást, mert ez antiszociális állapotokat szül, amennyiben megfosztja a háztartásokat a viszonyok által követelt életfolytatástól, azonkívül elveszi sok száz és ezer embertől a kenyérszerzési lehetőséget.

Két irányban van tehát szükség javításra a háztartási alkalmazottak biztosításánál. Először: ki kell elégíteni azt a jogos igényűiket, hogyha kilépnek a szolgálatból, megkapják a befizetett járulékaik teljes összegét és másodszor: le kell szállitani járulékaikat, hogy ők is. egy az ő kereseti viszonyaiknak megfelelő összeggel vehessenek részt a biztositásban és ezzel a háztartások terhei is lényegesen csökkenjenek.

A kormányjavaslatnak legtöbbet vitatott pontját az úgynevezett paritást, vagyis a kormányjavaslatnak azt az eredeti intézkedését, hogy a betegsegélyző pénztárak igazgatásában a munkaadók és munkások egyenlő számban vegyenek részt, az előttünk fekvő javaslat elejtette. Pedig a paritást a munkaadók valamennyien kivánták osztálykülömbség nélkül. Ez a munkaadók követelésének egyik főpontja volt és a koalíciós pártok közül is némelyek olyan súlyt fektettek erre az intézkedésre, hogy ujságjaikban, népgyűléseiken ismételtem kijelentették, hogy ezen pont tekintetében nincs helye kompromisszumnak és mégis csináltak egy kompromisszumot. Kilene helyet kapott a betegsegélyző intézetek igazgatásában a munkásság és hármat a munkaadók.

Az osztó-igazság ellen vétett a kormánytöbbség akkor, amikor a paritást elejtette. A szociális biztositás intézménye két pilléren nyugszik. Az egyik a munkaadók, a másik pedig a munkások járulékaiból tevődik össze. Mindkét pillér egyenlően tartja az épületet, megoszlanak közöttük a terhek ennélfogva meg kell oszlaniok közöttük a jogoknak is. Akik egyenlő terheket viselnek, kell hogy egyenlő jogokben is részesüljenek. Az a törekvés, hogy a betegsegélyző pénztárak igazgatásából a munkaadók kizárassanak, forradalmi törekvés, amit a kormánynak semmi szín alatt sem szabad megengedni. Csak terheket követelni a munkaadó tol, de elütni őt a jogoktól, az osztálygyülöletnek egy olyan diktátuma ez, amely annál veszélyesebb, minél többször hátrál meg előtte a jogrend fentartására hivatott államhatalom.

A szocialista pártok azzal érvelnek a paritás ellen, hogy a betegsegélyző pénztárak a munkások érdekében létesültek és hivatva vannak kizárólag a munkások érdekeit képviselni és előmozdítani. Amit erre az intézményre a munkaadók fizetnek, az tulajdonképen a. munkások pénze, az egy különleges formája a munkabéreknek, az nem más, mint felemelt munkabér. Ha tehát a betegsegélyző pénztárak a munkások pénzéből tartatnak fenn kizárólag, akkor a munkaadók ezen pénztárak igazgatásában jogot nem követelhetnek.

Ez teljesen téves felfogás. A szociális biztositás népjóléti intézmény és így elsősorban a betegsegélyezés népjóléti intézmény, amely az államhatalom felügyelete és vezetése alatt létesült, amit létesítettek közösen a munkaadók és munkások és amit ők együtt tartanak fenn. A munkabérektől egészen különválasztott intézmény ez. egy szociális adónem, amelynek terhei egyránt hárulnak a munkások és munkaadókra. Minden adózásnál pedig mellőzhetetlen jogi elv az, hogy az adózók az adózásnak mérve szerint, tehát a betegsegélyezésnél egyenlő arányban részesüljenek a jogokban.

A tárgyalás alatt levő javaslat szerint a betegsegélyező pénztári szövetségeket fel kell váltaniok az országos pénztáraknak, de hogy mikor, az a javaslatban nincsen meghatározva. A jelenlegi állapot eltarthat még évekig és ez alatt a szocialista pártok fogják az uralmat gyakorolni a betegsegélyző-pénztárakban.

Az Országos Keresztényszocialista Párt elvi ellensége minden centralizmusnak, mert a legszélesebbkörü autonómia alapján áll és ezért mi teljes készséggel lándzsát törnénk a jelenlegi állapot mellett, a betegsegélyző pénztari kötelékek fentartása mellett, hogyha ezek a pénztárak autonóm alapon működnének, hogyha ezeknek a pénztáraknak tevékenységéből a politikai és osztályuralami szempontok ki volnának zárva. Ámde azt látjuk, hogy ezek a pénztárak és Szlovenszkón majdnem mindenütt kinevezett tisztviselőkkel dolgoznak, akiket úgy ültettek a hivatalokba, hogy szélnek eresztették a régi bevált tisztviselőket és az ujonnan kinevezettek a politikai pártok, 9/10-ed részben a szocialista pártok politikai exponensei, akik a segélyek kiutalásánál nagyon sok esetben nem tudják magukat emancipálni a politikai és osztályuralmi szempontok befolyása alól.

A jelenlegi pénztárak működését tekintve nyugodtan állíthatjuk, hogy a közönségnek nincs oka sajnálni ezeknek a pénztáraknak feloszlatását és nincs oka félni az országos pénztárak felállításától, mert ezek nem lehetnek rosszabbak, mint amilyenek a jelenlegi köteléki pénztárak. Az ellen azonban már most is tiltakozom pártom nevében, hogy a felállítandó országos pénztáraknál úgy mellőzzék a nemzeti kisebbségeket, a magyarokat és németeket, mint ahogy kiszorították őket a kerületi pénztárak tisztviselői állásaiból.

Tisztelt Szenátus! Ez a javaslat a politikai pártok tusájában született. A politikai pártok között harc dúlt azért a hatalomért, azért a erőért és befolyásért, amely a politikai pártok kezébe jut akkor, ha a szociális biztosítás intézményének igazgatását kezükbe veszik. Ebből a harcból egyik fél sem került ki győztesen, de meggyengülve került ki belőle a szociális biztosítás intézménye, amelynek javitásra szoruló intézkedéseit nem javították, nem tisztázták és egyszerűsítették, hanem még jobban összebogozták. Mint amikor két egyenlő erejű ember egy kötelet húz és egyik sem bírja a másikat elrántani, észreveszik azonban, hogy a kötél lazulni kezd és akkor annyi bogot fonnak rája, ahány helyen meglazult. Mind a kettő megtartotta állását, de a kötél a sok bog követketében hasznavehetelenné lett.

Ez a javaslat senkit sem elégít ki és nem viszi nyugvópontra a szociális biztosítás intézményét. A koalíciós pártok minden törekvésükkel azon lesznek, hogy visszaállítsák ebbe a javaslatba mindazt, amit a szocialista pártok nyomása alatt ebből kihagyni kénytelenek voltak. A szocialista pártok dolgozni fognak azon, hogy kiküszöböljék ebből a javaslatból a régi törvénytől eltérő intézkedéseket, a közönség pedig tovább is kívánni fogja, hogy a méltányosság és igazságosság elvei és, szempontjai szerint hajtassék végre a szociális biztosítás reformja.

Az Országos Keresztényszocialista Párt a nagyközönségnek ezen óhaját tekintetbe réve úgy a parlamentben, mint azon kívül is küzdeni és dolgozni fog azon, hogy a szociális biztosítás intézménye a felszólalásomban körvonalozott elvek szerint egészséges erkölcsi alapokra helyeztessék.

2. Řeč sen. Hartla

Hohes Haus! Die Fragen der Sozialversicherung sind von so tief einschneidender Bedeutung für alle an sie gebundenen Bevölkerungskreise, daß sich die Untersuchung über die Vorteile oder Nachteile der Novellierung vor allem damit befassen sollte, ob und wieweit man dem Ziele, innerhalb des Wirtschaftlich-Möglichen für die Versicherten das denkbar günstigste Verhältnis zwischen Rentenleistungen und Beitragszahlung herzustellen, näher gekommen ist. Ich werde mich daher in meinen Ausführungen vorzugsweise auf diese Untersuchung beschränken und die politischen Machtfragen, die in dem Kampfe um die Novellierung ziemlich unverhüllt zutage traten, nur dann berühren, wenn dies unvermeidlich ist.

Eine rein sachliche Beurteilung der Novelle wird zugestehen müssen, daß in Bezug auf die in. Betracht kommenden geldlichen Leistungen und Gegenleistungen eine nicht unbeträchtliche Verbilligung der Versicherung erreicht worden ist, was zunächst durch die Erhöhung des den versicherungstechnischen Berechnungen zugrunde gelegten Zinsfußes von 4 auf 4. 5% ermöglicht wurde. Bei aller gebotenen Vorsicht kann die darauf bewirkte Senkung der Beiträge schon aus dem Umstande gerechtfertigt werden, daß nach Aufstellungen der Regierung selbst bei den bisherigen Beiträgen mit einem jährlichen Überschusse von mehr als einer halben Milliarde zu rechnen war sodaß nach 5 Jahren eine Anhäufung von über 5 Milliarden, nach 10 Jahren von rund 11 Milliarden und nach 15 Jahren von nalezu 17 Milliarden bei der Zentralsozialversicherungsanstalt zu erwarten war. Diese Schätzungen werden bestätigt durch den kürzlich veröffentlichten Vermögensstand der Zentralsozialversicherungsanstalt, der mit 1094 Millionen ausgewiesen wurde. Da diese Riesensummen nicht etwa wieder der produktiven Wirtschaft, aus der, sie geschöpft werden, sondern staatlichen und staatspolitischen Zwecken dienstbar gemacht werden sollten, so kann auch vom volkswirtschaftlichen Standpunkte eine Einschränkung jener ungeheuren Thesaurierung nur begrüßt werden. Wohl wird von mancher Seite die Erhöhung des Zinsfußes als eine Gefahr für die finanzielle Sicherheit, der Versicherung dargestellt. Diese Gefahr würde jedoch erst dann eintreten, wenn der übliche Zinsfuß unter 4. 5% sinken würde, was sobald nicht zu erwarten ist. Haben wir doch erst kürzlich gelesen, daß die Zentralversicherungsanstalt für ein der Stadt Prag zu gewährendes Millionendarlehen 5. 75% Zinsen und einige Nebenleistungen verlangt. Würde aber der allgemein übliche Zinsfuß wirklich auf 4. 5% sinken, so müßte eben rechtzeitig die Versicherung durch Umlegung auf einen niedrigeren Zinsfuß neuerlich novelliert werden.

Die vorliegende Novelle hat die bisher mit

 

4.30

5.70

7.10

8.80

Kronen

bemessenen wöchentlichen Beiträge für die Sozialversicherung im engeren Sinne, d. h. für die Invaliditäts- und Altersversicherung, in den jetzigen 5 Lohnklassen auf

2.60

3.60

5.10

6.60

8.40

Kronen

erniedrigt, sodaß jetzt die Wochenbeiträge

7.2

5

4.7

4.3 und

4.2

Prozent des durchschnittlichen Wochenverdienstes betragen, während

bisher 9

5.3

4.6 und

4.4%

dieses Verdienstes als Beiträge eingehoben wurden.

In den sieben Lohnklassen Deutschlands sind die betreffenden Prozentzahlen nach der am 27. Juni 1927 erfolgten Erhöhung der Beiträge:

7.5,

6.7,

6.0,

5.7,

5.6,

5.5 und

5.1.

Der Steigerungsbetrag für die Invalidenrente wurde bisher mit 20% der eingezahlten Beiträge bemessen, also in den einzelnen Lohnklassen mit

 

0.86

1.14

1.42

1.76

Kronen

für jede Beitragswoche. Um nun die mit der Erniedrigung der Beiträge sonst unvermeidliche Senkung der Steigerungsbeträge und der Renten zu mildern, führt die Novelle nach deutschem Muster feste Steigerungsbelräge für jede Beitragswoche ein, und zwar in den 5 Lohnklassen

0.60

0.85

1.15

1.40 u.

1.75,

Zahlen, die mit Ausnahme jener der untersten Lohnklassen mit den bisherigen Beträgen ziemlich übereinstimmen.

Daraus folgt, daß nur in der untersten Lohnklasse Aa eine nennenswerte Senkung des Steigerungsbetrages und damit der Invalidenrente erwartet werden kann.

Würde z. B. ein Arbeiter nach 500 in derselben Lohnklasse verbrachten Beitragswochen invalid werden, so Würde der Steigerungsbetrag für seine Invalidenrente betragen:

a) Nach dem bisherigen Gesetze in der

Lohnklasse:

A

B

C

D

450

570

710

880 Kronen.

b) Nach der Novelle in der Lohnklasse:

Aa

Ab

B

C

D

300

425

575

700

875 Kronen,

somit nach Zuzählung des Grundbetrages von bisher 500, künftig 550 Kronen, die Invalidenrenten

a)

930

1070

1210

1380

Kronen,

b) 850

975

1125

1250

1425

Kronen,

Es zeigt sich also, daß in dem gewählten Beispiele die Invalidenrente, von der auch die Witwen- und Waisenrente abhängt, trotz der geringeren Beiträge nur in der neuen untersten Lohnklasse niedriger ist als bisher. Der Staatszuschuß, der nach wie vor 500 Kč beträgt, ändert daran nichts.

Es werden daher nach dem Inslebentreten der Novelle nur jene Arbeiter, welche längere Zeit in der Lohnklasse Aa bleiben, mit einer beträchtlich niedrigeren Rente zu rechnen haben, was eben den in dieser Klasse geleisteten geringeren Beiträgen entspricht.

So würde ein Versicherter, der nach dem jetzigen Gesetze 600 Beitragswochen in der Lohnklasse A bliebe, Anspruch auf eine Invalidenrente von 1016 Kronen gewinnen, während ein Versicherter, der nach der Novelle 400 Wochen in der Klasse Aa und 200 Wochen in der Klasse Ab eingereiht wäre, nur 960 Kronen Invalidenrente beanspruchen könnte. Mit Staatszuschuß würden sich die Renten auf 1516 Kronen, bezw. 1460 Kronen erhöhen. Die neue Rente wäre also um 56 Kronen niedriger als die alte.

Einen richtigeren Maßstab für die Güte der Versicherung gewinnen wir, wenn wir nicht die absoluten Werte der erreichten Renten, sondern ihr Verhältnis zu den eingezahlten Beiträgen in Betracht ziehen. In dem zuletzt angeführten Beispiel entspricht der Rente von 1016 Kronen eine Beitragsleistung von 2580 Kronen, der Rente von 960 Kronen ein Gesamtbeitrag von 1760 Kronen. Daher beträgt die Rente nach dem bisherigen Gesetze 39.4%, nach der Novelle aber 54.5% der eingelzahlten Beiträge. Im Verhältnis zur Beitragsleistung ist daher die neue Rente wesentlich günstiger bemessen, als die alte.

Um einen allgemeineren Einblick in die bezüglichen Auswirkungen der Novelle zu gewinnen, sind nachstehend die Ergebnisse mehrerer unter verschiedenen Annahmen durchgeführter Berechnungen zusammengestellt: