Tisk 174.

benyujtja: Hokky Károly szenátor az állampolgárság szabályozása tárgyában.

Alulirottak javasolják:

A Csehszlovák Köztársaság Nemzetgyülése ezt a törvényt hozta:

Mindazok a személyek, akik 1918, október 28.án magyar állampolgárok voltak, ezen a napon Szlovenszkó vagy Kárpátalja valamely kázségében laktak és az érvényben levő törvények szerint csehszlavák állampolgárságot, illetőleg más államban állampolgárságot nem szereztek, ezen törvény folytán szerzik meg a csehszlovák állampolgárságot és ugy tekintetnek, mintha már 1918. október 28.án a Csehszlovák Köztársaság állampolgáraivá váltak volna, az állampolgársággal járo minden jogigénnyel együtt.

Az 1918. október 28.i belföldön való lakás tényét nem érinti az, ha valaki ez időpontban, vagy ezelőtt, vagy ezután kenyérkereset, tanulmány, gyógykezelés, katonai szolgálat, hadifogság, vagy más kényszerítő körülmény folytán külföldön tartózkodott.

Az 1. és 2.§§ szerint megszerzett állampolgárság az 1918. évi október 28.i lakás szerint illetékes járási hivatal által dij- és illetékmentesen igazolandó.

Azon személyek illetőségét, akik ezen törvény folytán szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot, az 1920. április 29.én kelt 236 t. és r. gy. számu törvény 14. §-ában foglalt elvek alapján a belügyminiszter állapítja meg.

Az 1926. évi Julius 1.én kelt 152, sz. törvény hatályának megszünte után a folyamatban levő, de még el nem intézett kérvények már a jelen törvény rendelkezései szerint bírálandók el.

Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe és végrehaj tásával a belügyminiszter bizatik meg.

Közismert tény, hogy az állampolgárság rendezetlensége folytán Szlovenszkó és Kárpátalja lakosságának igen jelentékeny része önhibáján kivül teljesen tarthatatlan helyzetben él.

Ugyanezt mondja ki az 1920. évi 236. sz. törvény 1. §-a is, azonban az illetőség kérdésének eltérő és téves magyarázata okozta a tarthatatlarn jogi helyzetet. A hatoságok és a Legfelső Közigazgatási Biróság ugyanis az illetőség igazolásához megkivánták annak irásbeli bizonyítását, hogy az illetőséget, illetve állampolgárságot kérő egyén 1910. előtt már valamely község kötelékébe kifejezetten, képviselőtestületi határazattal is, felvétetett. Ezen feltételek teljesítése a jelenlegi szlovenszkói és kárpátaljai lakosok közül soknak nem áll módjában, mert a régi magyar joggyakorlat egyáltalában nem kivánta annak irásos igazolását, hogy valaki valamely község kötelékéből kilépett és egy másik község kötelékébe felvétetett, hanem azzal a ténnyel, hogy valaki valamely községben 4 évig megszakítás nélkül lakott és ott a község terheihez hozzájárult, minden külön alakszerüség nélkül az illetőséget elnyerte, - az olyan köztisztviselők és katonai személyek pedig, akik a községi adók viselésétől fel voltak mentve, olybbá tekintettek, mint akik a községi adót megfizették. Ez a törvénymagýarázat és jogfejlődés ellentétes ugyan a volt osztrák teruleteken érvényben volt közigazgatási joggal, ámde minden életviszony rendezésének, s igy az illetőségnek kérdése is csak az annak idején az illető jogterületen érvényben volt jog szerint birálható el, tehát oly jogszabályt, amely a jelzett területeken 1918. előtt ott sohasem volt érvényben, irányadóul venni nem lehat, mert az az általános jogelvekbe ütközik.

Ennek a felismerése alapjan és a lehetetlen állapotoknak rendezése céljából jött létre az 1926. évi 152 sz. (lex Dérer) törvény, amely azonban ezt a kérdést nem oldotta meg. Ez utóbbi törvény ugyanis még áz 1920. évi 236. sz. csehszlovák törvénynél is egy lépéssel hátrább ment, mert nem ismérte el csehszlovák állampolgárokul mindázon személyeket, akik 1910. január 1.én á mai Szlovenszko vagy Kárpátalja tertiletén illeőséggel birtak, hanem csak igényt nyujtott az ezen törvényállampolgárság megadását a csehszlovák ben felsorolt egyéneknek arra, hogy az állampolgárság megadását a csehszlovák hatóságoktól kérhették. Ez azért bizonyos fotru visszaesés, mert amire a trianoni békeszerződés és a felhivott korábbi törvény szerint valakinek joga van, annak megadását nem is kell kérnie és még kevésbbé kell e jog megadásáért dijat és illetéket fizetnie. A lex Dérer az állampolgárság megadását csak azon volt magyar állampolgároknak biztosította, akik 1910. január 1.e útán iš mind a mai napig megszakítás nélkül a mai csehszlovák köztársašág területén Taktak és más állam terižletén sem állampolgárságot, sem illetőséget nem szereztek. A törvénynek ez a rendelkezése egyrészt ellenkezik a békeszerződéssel, mert ez az állandó ittlakást nem kivánja, fizikailag pedig teljesíthetetlen, mert oly negativ bizdnyítást igényel, amely ad abszurdum vive pl. a délamerikai államok vagy apróbb szigetállamok bizanyítványainak a becsatolását is igényelhette. A lex Dérer továbbá egy csomó egyént, pl. a volt katonai személyeket, az annak idején a fogadalmat bármi okból le nem tevőket, valamint, akiket kiutasították, vagy államellenes magatártást tanusítottak, kizárta azok közül, akik e törvény alapján az állampolgárságot kérelmezhették. Ez az álláspont jogilag nerci tartható, mert az ipsa facto és pedig az államfordulat következtében és annak folyományaként megszerzett állampolgárságtól ilyen kizárás statuálásával jogszerüen senki meg nem fosztható, illetve a netáni büntetendő cselekmények csak a rendtörvény és a büntetőtörvény alapján büntethetők. A helyzeten javítani akaró törvény ezen és még egyéb hiányossága, s homályossága az uralkodó bizonytalanságot téhát nem hogy megszüntette, hanem még fokozottabb mértékben nöelte is. A törvény végrehajtása pedig még zavarossabb helyzeteket teremtett.

A jelen törvényjavaslat az ilykép előállott visszás helyzeten óhajt gyökeresen

segíteni azzal, hogy mindenki részére, aki az államfordulat folytán idecsatolt területnek lakója, e terület idecsatolásának természetes folyományaként az állampolgárságot és illetőséget is megadja.

Ezt a megoldási módot indokolja részben a saint-germaini kisebbségi szerződés 3. cikke is, amely szerint a csehszlovák állam köteles állampolgárokul elismerni azokat, akik e szerződés életbeléptetésének napján, 1921. Julius 26.án illetőséggel birtak Szlovenszkón, illetőleg Kárpátalján. A magyar jog szerint pedig ezen a napon illetőséggel birtak mindazok, akik 4 év óta, tehát 1917. Julius 26.a óta valamely szlovenszkói vagy kárpátaljai községben taktak és adót fizettek. A saint-germaini szerződés szerint tehát ipsa jure csehszlovák állampolgársággal birnak. A jelen javaslat azonban az állampolgársági kérdés végleges megoldása céljából améltányosság azon álláspantjára, helyezkedik, hogy az állampalgárságot megadja mindazoknak, akik az államzfardulatkor itt taktak és azóta is itt élnek.

E méltányosság gyarkorlására annál is

inkább szükség van, mert az 1920. évi április 9.én kelt 236. sz. törvény 1.§-a 2. bekezdése alapján a volt német állampolgárok ugyancsak a takás puszta ténye alapján szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot, a volt asztrák állampolgárok számára pedig az 1921. évi március 26.án kelt 107, sz. törvénnyel becikkelyezett brünni szerződés könnyítette meg a csehszlovák állampolgárság megszerzését és igy a csehszlóvák köztársaság azon lakosainak, akik előbb magyar- állampolgárok voltak, végül szintén ugyanazon, feltételek mellett meg kelt adni az állampolgárságot. Szükség van erre azért is, nehogy a köztársaság fenállásának 18. évébem még mindig tápot adjanak a köztársaság keletiországrésze lakóinak arra, hogy érezzék, hogy velük az államhatalom mostohábban bánik, mint a történelmi országok lakóival.

Az állampolgársági kérdés méltányos és igazságos rendezése a mai súlyos nemzetkózi helyzetben nagyban hozzájárulna a ma még sok tekintetbem hiányos belső kanszolidáció megerősödésére.

Prága, 1936. április hó 21.

Hokky,
Dr. Turchányi, Liehm, Schmidt, Michler, Pfrogner, Garlik, Ing. Weller, Füssy, Dr. Törköly, Dr. Pajor.

Tisk 174.

Podpísaní navrhujú:

Národně shromaždenie republiky Československej usnieslo sa na tomto zákone:

Všetky osoby, ktoré dňa 28. aktóbra 1918 boly štátnymi občanmi uhorskými, v tento deň bydlely v niektorej obci na Slovensku alebo Podkarpatskej Rusi, a podľá platných zákonov nezískaly štátneho občianstva československého alebo štátneho abčianstva v inom štáte, získávajú v dôsledku tohoto zákona štátneho občianstva československého a pokladajú sa za také, ako keby sa boly staly štátnymi občanmi republiky Československej už dňa 28. októbra 1918 so všetkými právnymi nároky spojenými so štátnym občianstvom.

Jestliže manžel, rešp. otec, a ak takého niet, tedy matka, - ktorí, keby boli na živu, získali by štátne občianstvo československé na základe § 1, - zomreli po 28. októbri 1918, avšak ešte predo dňom nadobudnutia platnasti tohoto zákona, vtedy vdova rešp. deti taktiež získajú československé štátne občianstvo v dosledku tohoto zákona.

Tatiež sa vyslovuje i v § 1 zákona č. 236/1920 Sb. z. a n., avšak odlišný a chybný výklad otázky domovského práva vyvolal nesnesitelné právné pomery. Úrady a najvyšší správny súd požadovaly totiž k doloženiu domovského práva písomný dôkaz o tom, že jednotlivec, ktorý o domovské právo resp. o štátne občianstvo žiada, bol pred r. 1910 výslovne, tedy usnesením zastupiteľského sboru prijatý do svátku niektorej obce. Mnohým z obyvateľov dnešného Slovenska a Podkarpatskej Rusi nie je možné túto podmienku splnil, lebo bývalá uhorská právna praks vôbec nepožadovala písomného dokazu o tom, že niekto vystúpil za sväzku niektorej obce a prijatý bol do svätku inej obce, ale proste s faktom, že niekto v niektorej obci po dobu 4 rokov nepretržite bydlel a tam k obecným (archám prispieval, získal každý domovské právo bez akejkoľvek zvláštnej formality, - verejní úradníci a vojenské osoby však, ktorí boli sprostení daní obecných, boli pokladaní za takých, ako keby obecné dane platili. Tento výklad zákona a tento právny vývoj odporuje síce správnemu právu, ktoré platilo v bývalých zemiach rakúskych, avšak otázky úpravy akýchkoľvek životných pomerov a tedy i otázky úpravy domovského práva, móžu byť posudzované jedine podľa práva, ktoré v tom ktorom právnom území svojho času platilo, a tedy právnu normu, ktorá v naznačených územiach pred r. 1918 nikdy neplatila, nemožno nikdy vziať za smernicu, lebo to sa protiví všeobecným právnym zásadám.

Na základe uznamia tejto okolnosti a cieľom úpravy týchto nemožných pomerov bol nastolený zákon č. 152/1926 Sb. z, a n. (lex Dérer), ktorý však túto otázku nevyriešil. Tento druhý zákon totiž išiel ešte viac nazpäť než zákon č. 236/1920, lebo neuznával za štátnych občanov československých všetky tie osoby, ktoré v deň 1. januára 1910 maly domovské právo na území dnešného Slovenska alebo Podkarpatskej Rusi, lež iba dal osobám v tomto zákone uvedeným nárok, že môžu u československých úradov pažiadať o udelenie štátneho občianstva. To je do určitej miery krok nazpäť, lebo na čo má niekto právo podľa mierovej smluvy trianonskej a uvedeného skoršieho zákona, o to nemusí ani žiadať a tým menej musí platiť taksy a poplatky za udelenie tohoto práva. Lex Dérer zabezpečil udelenie štátneho občianstva len tým bývalým uhorským štátnym občanom, ktorí od 1. januára 1910 až do dnešného dňa nepretržite bydleli v území dnešnej Československej republiky a v inom štáte nezískali ani štátneho občianstva ani práva domovského. Toto ustanovenie toho zákona odporuje jednak mierovej smluve, lebo táto nevyžaduje trvalé bydlenie, fyzicky však je nesplniteľné, lebo požaduje také negatívne dokazovanie, ktoré, chceme-li to priviesť ad absurdum, mohlo by činiť nároky na to, aby pripojené bolo vysvedčenie na pr. niektorého štátu juhoamerického alebo štátu ostrovného. Lex Dérer ďalej celú hromadu jednotlivcov, na pr. bývalé osoby vojenské, jednotlivcov, ktorí z akejkoľvek príčiny nesložili sľub vernosti, alebo boli vyhostení alebo sa protištátne zachovali, vylúčil zo súboru osôb, ktoré mohly žiadať o štátne občianstvo na základe toho zákona. Toto stanovisko sa právne nedá držať, lebo stanovením takejto výluky nemožno nikoho právne zbaviť štátneho občianstva, nadobudnutého ipso facto v dôsledku štátneho prevratu, rešp. prípadné trestné činy móžu byť stíhané iba na základe zákona na ochranu republiky a zákona trestného. Tieto a ešte iné nedostatky zákona, ktorý chcel priviesť nápravu, a jeho nejasnosť nielen že nezažehnaly zavládnuvšiu neistotu, ale ju ešte v stupňovanejšej miere zväčšily. Prevádzanie zákona však vyvolalo situáciu ešte zmätenejšiu.

Tento spôsob riešenia je odôvodnený z časti tiež článkom 3 menšinovej smluvy saintgermainskej, podľa ktorého článku je štát československý povinný uznať za štánych občanov tých, ktorí v deň nadobudnutia platnosti tejto smluvy, t. j. 26. júla 1921, mali domovské právo na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi. Podľa uhorského práva však mali domovské právo v ten deň všetci tí, ktorí po dobu 4 rokov, tedy od 26. júla 1917, bydleli a platili dane v niektorej obci na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi. Títo tedy majú podľa smluvy saint-germainskej ipso jure štátne občianstvo československé. Tento návrh však cieľom definitívneho vyriešenia otázky štátneho občianstva zaujíma to stanovisko slušnosti, že udeľuje štátne občianstvo všetkým, ktorí v dobe štátneho prevratu tuná bydleli a od tých čias tuhá žijú.

Tejto slušnosti je treba tým väčšmi, lebo bývalí nemeckí štátni občania získali na základe § 1, odst. 2, zákona zo dňa 9. apríla 1920, č. 236 Sb, z. a n., taktiež na základe holého faktu tunajšieha bydlenia, československé štátne občianstvo, bývalým štátnym abčanom rakúskym však bolo brnenskou smluvou, pojatou do zákona zo dňa 26. marca 1921 č. 107 Sb. z. a n., usnadnené získanie štátného občianstva československého, a tedy i tým obyvateľom republiky československej, ktorí boli prv štátnymi občanmi uhorskými, treba konečne tiež dať štátne občianstvo za tých istých padmienok. Je toho treba i preto, aby v 18. roku jestvovania republiky nebol obyvateľstvu východných častí republiky dávaný podnet k tomu, aby cítili, že štátna moc s nimi macošskejšie zachádza, než s obyvateľmi historických zemí.

V Prahe dňa 21. apríla 1936.

Hokky,
dr Turchányi, Liehm, Schmidt, Michler, Pfrogner, Garlili, inž. Weller, Füssy, dr Törköly, dr Pajor.