Bennünket szlovenszkói kissebbségi pártokat, állandóan azzal az invektivával szótitak illetni, hogy nem vagyunk aktivisták, hanem negativisták vagyunk és nem veszik észre, hogy ez így egymással szembeállítva pleonazmus, mert az aktivitásnak nem a negativitás az ellentéte, hanem az aktivizmusnak a passzivizmus az ellentéte, míg viszont a negativizmus, ellentéte a pozitivizmus. Azonban a negativitás keresztülviteléhez is jókora aktivitásra vanszükség. A logikán kívül azonban maguk a tények is mutatják, hagy mi passzivitással igazán nem vagyunk vádolhatók, mert a nemzetgyűlés mindkét házában úgyszólván minden tárgynál aránylag a legtöbbet mi szerepelünk, mindenütt hallatjuk véleményünket, ha kritikailag is. Nem mi vagyunk az okai tehát annak, ha a kritika teljesen süket fülekre talál és ha igen sokszor a legabszurdabb hibákról rántottuk is le a leplet, orvoslás mégsem következett be.

Ilyen hihetetlen eset volt az eperjesi és annak betetőzése az iglói. Mi történt Eperjesen? Az ottani magyar kulturális egyesület tagjai műkedvelő előadást rendeztek, a kiválasztott színdarabot a politikai hatóság engedélyezte, úgyszintén magát az előadást. Minthogy a terem kicsi volt, az ottani magyar közönség csak két etapban nézhette meg a darabot. A második előadás előtt öles plakátok jelentek meg, még hozzá a rajta lévő perforációs bélyegző tanusága szerint, előzetes hatosági engedélyzéssel, amelyek a szlovák lakosságot az előadás megakadályozására hívták fel.

A hatóság ahelyett, hogy megvédte volna ezeket az állampolgárokat, az alkotmánytörvényben biztosított joguk gyakorlása közben, felazolította az egyesületet, hogy a második előadást ne tartsa meg, mert nem tudja őket a támadástól megvédeni. Az egész eset a legnagyobb abszurditások körébe tartozik ugyebár, mert hiszen az alkotmánytörvény kimondja, hogy a, köztársaság bármely nemzetisége mindenütt szabadon használhatja anyanyelvét a magáneletben, egyesületeket is alakíthat és azok kebelében is megilleti őt az anyanyelv szabad használata tekintet nélkül arra, hogy van-e az illető helyen 20%-os kisebbség, avagy nincsen. Az állampolgárokat az alkotmánytörvény által biztosított jogaik gyarkorlásában pedig az állam minden hatósága köteles megvédeni és az ez ellen bármely oldalról, jövő és bármely nemzetiség ellen írányuló támadás, a rendtörvény büntető szakaszai alá esik.

Dacára azonban annak, hogy a költségvetés tanusága szerint a belügyi tárca kiadásainak 70 %-a a személyi kiadásokra esik és így csendőrségi és rendőrségi személyzet van bőven, a hatóság ebben az esetben mégsem teljesítette kötelességét. Meg kell jegyeznem, hogy már a multban is történt hasonló eset és akkor sem hallottuk, hogy akár a politikai, akár az igazságügyi hatóság a törvény, által előírt következményeket alkalmazta volna, hanem mellőzte ezt, annak ellenére, hogy mind a két helyre feljelentés is történt.

Az eperjesi esetnek még fokozása az iglói, ahol az ottani magyar kultúrális egyesület egy későbbi időpontban akart műkedvelői előadást tartani és a politikai hatóság azt nem engedélyezte azzal az indokolással, hogy nem tudja megakadályozni, hogy az eperjesi eset meg ne ismétlődjék.

Tisztelt szenátus! Ezek a XX. században szinte hihetetlen dolgok. Az illető állítólagos felelőtlen elemek azt állítják úgy ezekben az esetekben, mint néhány más helyen is, hogy a magyar nyelv használata az egyesületekben, uccákon és kávéházakban provokálás volna. Pedig anyanyelvének használata által, az alkotmánytörvényben biztosított jog igénybevételével ezekben az esetekben provokálásról szó nem lehet és ezt egyszer már valakinek meg kell mondania.

Most persze az amnesztia rendeletre fognak hivatkozni a rendtörvényes eljárás elmaradásának indokolásául, ez azonbam nem kielégítő elintézés. Elvárjuk, hogy az államinak valamelyik illetékes felelős tényezője egyszer végre állást foglaljon ehhez a kérdéshez és olyan kijelentéseket tegyen, amelyek a jövőre nézve a forróvérű elemek részére is zsinormértekül szolgáljon.

Utóvégre ha más állam polgáraival történt volna hasonló sérelem, az államhatóságok is versenyeznének a sajnálkozó és jóvátételt igérő nyilatkozatokban. Ugyanez tehát nem maradhat el akkor, ha az állam saját polgárairól van szó.

A költségvetés bírálata részünkre, szlovenszkóiak részére erősen meg van nehezítve, sőt szinte lehetetlen, mert nincsenek feltüntetve abban külön, hogy az egyes tételekből mennyi esik Szlovenzkóra és mennyi esik a magyarokra. A jövőre nézve kívánnunk kell, hogy erre nézve a költségvetés előzetes tájékoztatást nyujtson, különösen pl. hogy hány magyar tisztviselő van és milyen állásban, mert így csak azon adatok bírálata lehetséges, amelyekre nézve magánuton szereztünk be információt. Általánosságban azonban nyugodt lélekkel állíthatom, hogy az állami költségvetésben Szlovenszkó és különösen a magyarok igen erősen háttérbe vannak szorítva.

Minden hozzáértő elismeri, hogy Szlovenszkó a legtöbb kérdésben elmaradottabb nivón van, mint a történelmi országok és így az állami költségvetésnek fokozottabb mértékben, egyenesen az arány feletti mértékben kellene gondoskodnia erről az országrészről, ha azt akarják, hogy ez az országrész versenyképes legyen a többi országrészhez képest. Ha ez meg nem fog történni, akkor Szlovenszkó mindinkább el fog maradni, ahelyett hogy lépést tartana és a végén akkor is a legnagyobb nyomoruságban lesz, ha a gazdasági krízis megszűntével köröskörül mindenütt már gazdasági jólét fog uralkodni.

Sajnos, nem látjuk, hogy ez a megtámadhatatlanul helyes elv a költségvetésben érvényre jutott volna, hanem éppen ellenkezőleg. Ugyanezt a hatást váltja ki az is, hogy Szlovenzkó és különösen a magyarok még a beruházási programmban is mostoha elbánásban részesültek. Erre csak néhány példát fogok felhozni.

Különösen mostoha az elbánás általában a magyar iskolákkal. A pozsonyi német és magyar reálgymnázium, amelynek 960 német és 654 magyar tanulója van, vagyis összesen 1.614 tanulója, akik eddigelé az evangélikus liceum épületében vannak elhelyezve, amely 400 tanuló befogadására épült, a tanítás csak úgy folyhat, hogy a két iskola felváltva, reggel 8 órától 1 óra 5 percig, a másik 1 óra 30 perctől este 6 óra 30 percig tart ugyanabban az épületben és ugyanazokban a tantermekben előadást, de az épület még így sem elég, úgy hogy még ezenfelül vándorosztályok is vannak, amelyek minden órában más tanteremben vannak, ott ahol a torna, vagy más hasonló óra miatt a tanulók nincsenek bent a teremben.

Ez a lehetetlen helyzet az iskolaügyi minisztérium pozsonyi referátusát arra indította, hogy maga is lépéseket tegyen az iskola jobb elhelyezése érdekében; a város ingyentelket is ajánlott fel, azonban mégsem építéssel lett a kérdés megoldva, hanem a takarékosságra való hivatkozzással, azt helyezték kilátásba a pozsonyi szülőknek, de az iskolaügyi referátusnak is, hogy a Kecske uccai régi törvényszéki épület megüresedésekor oda fogják elhelyezni ezeket az iskolákat.

De az iskolaügyi minisztérium tervez és az Országos hivatal végez. Mi történt? Amikor a törvényszéki épület nagyrészt megüresedett, mert a bíróság átköltözött az uj igazságügyi palotába, a kiürült helyiségek nagy részét az iskolaügyi referátus tudta és beleegyezése nélkül elfoglalta az Országos hivatal XI. ügyosztálya a 25, 26a és 26b csoportokkal úgy, hogy az iskola részére csak 4 tanteranet hagytak, ami 168 gyermek részére kevés. Ezek is olyan helyen lettek az iskola rendelkezésére bocsátva, hogy a tanulók a folyosón kénytelenek tartózkodni a kihallgatásra váró, avagy be- és kimenő foglyokkal, akik az épületben még benmaradt fogházban vannak.

A költségvetésben ugyan a másfél milliót kitévő adaptációs költségből fel van véve 400.000 korona, azonban egyrészt az Országos hivatal eljárása folytán az egész épület átalakítása a jövő évben meg nem volna kezdhető; tehát ezt a helyzetet meg kell szüntetni, akkor azonban a szuccesszive való átalakítás és adpatálás nem felel meg a célnak. Ezt a lehetetlen helyzetet az iskolákkal tovább fenntartani annál kevésbbé lehet, mert már a folyó évben száz tanulót kellett elutasítani a felvételnél helyszűke miatt és jövőre ez a szám éppen ennélfogva a kétszeresére fog emelkedni. A kérdés egyetlen megoldása csak az lehet, ha az egész épület adaptálása 1936-ban megtörténik; ellenkező esetben okvetlenül más elhelyezésről kell az iskola részére gondoskodni.

Ilyen kérdés van számos. Az érsekujvári gimnázium tanulóinak egy nagy része már évek óta a zsidó elemi iskolába jár. Az idén ujabb nehézségek voltak, de az épület kibővítéséről gondoskodás a költségvetésben még sem történt.

Az érsekujvári vasuti állomás szégyenteljes. Az utasok egy sikátorban esőben, hóban és sárban rossz fedél alatt állanak, de ezt mégsem javítják ki. (Sen. dr Žiška: Hát a zsolnai állomás jobb?) Az is el van hanyagolva.

A magyar szinészetnek az állami költségvetésből való kimaradásával már az előttem szóló szónok foglalkozott.

A komáromi kikötő építésére sok pénzt fordítottak és egyik indok volt, hogy a munkanélküliség is enyhül ennek a révén. Mégis akt kell tapasztalnunk, hogy ennél a kikötőnél ma munkásak alig alkalmaztatnak és azok sem az ottaniak, hanem messziről, a történelmi országokból hoztak oda. Természetes kivánságunk tehát, hogy egyrészt a Szlovenszkón lévő állami és államilag támogatott vállalatoknál lehetőleg minél több munkást alkalmazzanak ezeket kizárólag a helybeli, vagy legalább is a környékbeli munkanélküliek sorából vegyék fel. Szakmunkás is akad ott elég és ha nem, hát egyszer el kell kezdeni az ottaniak szakkiképzését is. Ez elengedhetetlen követelmény.

Az meg azután egyenesen abszurdum, hogy munkásoktól állampolgárság igazolását kívánják, ha egyébként régi szlovenszkói lakosoknak állampolgárságuk hiányát a törvény elégtelensége okozta, nem pedig az, hogy valóban külföldiek volnának. Az meg egyenesen hallatlan eljárás, amit Pozsonyban tapasztaltunk, hogy a szegény szükségmunkásoknak a város meg akarta adni jogos bérüket a kollektív szerződés szerint, de a belügyminisztérium ezt nem engedi.

Szóvá kell még tennem a szlovenszkói bíróságok általánosan rossz elhelyezését, amiről már Hokky kollégám tegnap beszélt a nagyszöllősi járásbirósággal kapcsolatban, azonban ennek a kérdésnek hasonlóan díszes része az érsekujvári járásbíróság is, amelynek helyiségei körülbelül négyszáz évesek és dacára az óriási forgalomnak és dacára annak, hogy a tolongás a sötét bolthajtásos folyosón, amely a felek, ügyvédek és szakértők egyetlen tartózkodási helye, nemcsak egészségtelem, de néha a rossz és meredek lépcsö közelsége miatt életveszélyes is, megfelelőbb elhelyezésről eddig még mindig késik a gondoskodás.

Kritika tárgyává kell tennünk, hogy dacára a sokszor és fennen hangoztatott demokratikus alapelvnek, Szlovenszkón a különféle már régen megvolt önkormányzattal bíró testületeket ahelyett, hogy szaporítanák és jobban kiépítenék, sorra megszüntették és az önkormányzat visszaállítása egyre késik, dacára annak, hogy ezt semmivel sem lehet demokratikus köztársaságban indokolni. Nemcsak a községekre gondolok itt első sorban, hanem az ügyvédi kamarára, amelynek kinevezett választmánya van, amely két szó egymással szembeállítva, önmagában jellemzi a helyzet abszurditását; a választmány, amelyet kineveztek, de a köztársaság 17. évében még mindig nem tudott ebben a par excellence jogászokból álló testületben érvényre jutni a demokratikus jog, már pedig ha a jogászati között nem tud érvényre jutni, akkor mi történjék a laikus közönség körében? Ugyanezt tapasztaljuk egyéb testületeknél is, mint kamaráknál, betegsegélyzőknél és más társulatoknál.

Az állami beruházásoknál egyik legfontosabb terület a mai korban a megfelelő úthálózat kiépítése. Szlovenzkó a történeti országokhoz képest ebben a tekintetben rettenetesen el van maradva, amiről bárkit meggyőzhet egyetlen pillantás ezen országrészek úti térképe. Ennek oka nagyrészt a két országrész útijogának a külömbözöségében rejlik, amely a zsupák megszüntetése után mindeddig szintén nem kapott megfelelő elintézést. A régi Magyarországon ugyanis a kemény utak legnagyobb része megyei út volt és nem állami út, járási utak még egyáltalán nem voltak. A zsupák megszüntetése folytán a megyei utak mind a tartomány költségvetésének a terhére estek, amely a meglévő utakat sem képes elegendőképen alimentálni, még kevésbbé képes a szükséges mértékben uj utakat építtetni. Elengedhetetlen tehát az, hogy az útkérdés ügyében az országrészek egyenjogu elbánás alá vonassanak, vagyis, hogy a szlovenszkói tartományi utakból legalább az arányos rész állami úttá átvétessék.

Itt nem hagyhatom szó nélkül, hogy még az állami utaknál is helytelen javitási módszert tapasztalunk, mert a takarékosság indokával az utakat csak a régi makadám rendszer szerint javítják ki, már pedig ez a mai forgalom követelményeinek nem felel meg és egy, legföljebb két éven belül ismét rossz lesz, úgyhogy ujra kell javítani. Ez a takarékosság tehát nem takarékosság, hanem pazarlás. Arról nem is beszélek, hogyha valamely útszakast javítását tervezik, akkor azzal rendszerint addig várnak, amíg az illető útrész teljesen járhatatlanná nem válik.

Itt fel kell említenem, hogy Olaszországban Villach mellett és Németországban Breslauban uj módszert vezettek be az országutak építésénél. Fával burkolják az országutat. A módszer állítólag jó és olcsó. Nálunk azért is elsőrendü érdekesség, mert alkalom volna a csaknem halott szlovenszkói fakereskedelmet feltámasztani.

Ugyancsak elengedhetetlen a gazdaadósságok jó rendezése, úgyhogy a gazdán teljesen segítve legyen, de a bankok se menjenek tönkre. Természetesen itt is teljes egyenlőséget és egyenjoguságot követelünk úgy az országrészek mint a nemzetiségek részére.

Nem hagyhatom megemlítés nélkül még sérelmeink egy másik komplexumából, hogy Szlovenszkón a kémkedési ügyeken kívül túlsok a rendtörvényes eljárás is, amely a legtöbbször a magyarokkal szemben indokolatlanul túlszigoru. Hogy ez mire vezethető vissza, azt Pajor kollégám részletesen kifejtette a költségvetési bizottságban. Igy én részletezés nélkül csak arra kérem az igazságügyi miniszter urat, hogy a rendtörvenyes ügyekben eljáró ügyészekké és vizsgálóbírákká csak tapasztaltabb urakat szíveskedjék beosztani, akiknek előbbi működése megadja a bázist ahhoz, hogy a fölösleges ilyen ügyeket már a nyomozás vagy a vizsgálat stádiumában megszüntetik.

Nagyon kívánatos volna az is, ha külön statisztikai kimutatás készülne arról, hogy hány ilyen ügy lett megszüntetve már a nyomozás és a vizsgálat során, mert eddigi tapasztalataink szerint az ilyen, ügyek majdnem kivétel nélkül végigjárják az összes fórumokat és igazán nincs szüksége a köztársaságnak arra, hogy igazságügyi hatóságai egyszerü embereknek borközi állapotban tett és a legtöbbször nem is komolyan gondolt kijelentések miatt túlterheltessenek és azután még aránylag nagyon szigoru büntetések is alkalmaztassaanak. A legtöbbször már a nyomozás maga is megteszi azt az elrettentő hatást, amit ezeknek a túlszigoru itéleteknek igazolásául szokás felhozni.

Az idő rövidsége miatt nem áll módomban sérelmeink és kívánságaink itt el nem mondott adatait felsorakoztatni, ezért csak általánosságban jelenthetem be, hogy amivel a költségvetés ezekkel szemben a régebbi költségvetésekhez képest semmi haladást nem mutat, azt nem fogadhatjuk el és ellene fogunk szavazni.

11. Řeč sen. Michlera:

Meine Herren! Der Staatsvoranschlag ist für den Staat dasselbe, was für einen Kaufmann, Gewerbetreibenden, Unternehmer, ja, wenn Sie wollen, für jedem einzelnen, rechtlich denkenden und handelnden Menschen mit dem Bestreben, ein geregeltes Leben zu führen, die Gegenüberstellung vom Einnahmen und Ausgaben oder die Jahresbilanz und ein Voranschlag für das kommende Jahr unter Bezug auf die Geschäftsmöglichkeiten, also Verdienstmöglichkeiten ist. Im Erwerbsleben des Bürgers ist es doch so, daß dieser sicherst seine Einnahmen feststellt und nach diesen seine Ausgaben einrichtet. Tut er es anders, so geht er darauf aus, Schulden zu machen, von denen er nicht weiß, ab er sie jemals bezahlen kann oder nicht. Sieht er im ersten Jahr, daß er in Schulden gerät, muß er seinen Betrieb umstellen und wirklich durchgreifende Sparmaßnahmen treffen, um das finanzielle Gleichgewicht wieder zu erreichen. Wirtschaftet er aber trotz dieser Erkenntnis weiter, dann geht er auf eine Schädigung der Gläubiger aufs, da es zum Ausgleich, wenn nicht zum Konkurs führen muß. Hier warnt das Gesetz und straft das Gericht.

Wenn wir uns nun die Staatsbudgets der letzten Jahre ansehen, so stehen wir vor Rätseln, denn wir finden, daß die Schuldenlast des Staates von Jahr zu Jahr größer wird, ohne daß die entsprechenden Ausgaben mit den wirklichen Einnahmen in Einklang gebracht wurden, aber auch ohne daß die Ausgaben der einzelnen Kapitel in dem Maße eingeschränkt worden wären, als die Einnahmen gesunken sind. Der Herr Finanzminister sucht nun von Jahr zu Jahr krampfhaft mit seinen Beratern nach neuen Einnahmen, um einen Ausgleich, wenn auch nur ziffernmäßig herzustellen und dem Volk sowie den das Budgetgenehmigenden Häusern das Budget im sogenannten Gleichgewicht unterbreiten zu können.

Wir sind überzeugt, daß er selbst nicht daran glaubt, daß diese Ziffern richtig sind und daß zu Abschluß des Jahres das Auskommen mit den Einnahmen gefunden werden kann, umsomehr, als ihm ja jene dubiosen Posten, wie z. B. Steuerschulden u. s. w. bekannt sind. Das ist eigentlich bloß ein Jonglieren.

Es ist eine große Zumutung an die mitverantwortlichen Volksvertreter, auf den gedruckt vorgelegten Staatsvoranschlag nicht den mindesten Einfluß oder die Möglichkeit einer Abänderung zu haben, gleichviel, ob sie den Regierung- oder den Oppositionsparteien angehören. Bedenkt man nun, welche kurze Zeit die beiden Häuser zur Begutachtung und Besprechung in Ausschüssen und Plenum haben, so muß doch unwillkürlich jedem ernsten Mitarbeiter der Gedanke kommen, ob es denn überhaupt einen Zweck hat, sich mit dieser großen und schwierigen Materie zu befassen. Tun sie es dennoch, dann müßte man wenigsten erwarten können, daß all die aus praktischem Erfahrungen heraus mühsam zusammengetragenen Tatsachen, aus Überständden, Unterlassungen u. s. w., welche meist vom fachlichen Wissen und Können unwiderlegbar getragen sind, von den regierenden Stellen zur Kenntnis genommen und für die Zukunft verwendet, d. h. also für das nächste Jahr nutzbringend für den Staat Anwendung finden würden. Leider hat es den Anschein, daß unsere Regierungskünstler sich weder unterstützen, noch belehren lasen, wollen. Der Bürokratismus, der meist von der nackten Praxis und der Auswirkung am Lande keine Idee hat, behält Recht, die Schablone geht weiter, die Schulden werden größer statt kleiner. Wenn nun Volksvertreter in der Regierung sitzen, diesen Zustand durch ihre Zustimmung gutheißen, dann muß sich doch der einfachste Mann des Volkes, gleichviel welcher Nation und Gesinnung er angehört, sofern er für die Erhaltung des Staates und die Befriedigung einer Völker einsteht, fragen, welche Umstände mitspielen und nicht nur Unzufriedenheit und letzten Endes auch zur gerechten und berechtigten Kritik herausfordern. Wir verurteilen daher das System der Behandlung des Budgets vom Grunde aus, denn es muß zum Ruin führen.

Wir sehen an den oft leeren Häusern, welches Interesse für die Ausführungen der Volksvertreter vorhanden ist und ich wünschte nur, daß die Wählerschaft Zeuge der Behandlung des Budgets sein könnte. Es ist auch bedauerlich, daß der Ministertisch vollständig leer ist. Wir haben uns bemüht, in der uns zur Verfügung gestellten Zeit in beiden Häusern zu den Hauptpunkten in wirtschaftlicher, sozialer, kultureller und nationaler. Beziehung sachliche Stellung zu nehmen, wobei wir aus dem erschreckend großen Material, welches wir in der kurzen Zeit unseres Parteibestandes sammeln konnten, nur auf einige Fälle als Beispiele hinweisen konnten. Wir und alle anderen Parteien könnten ein starkes Buch herausgeben für jene Fälle, welche sich mit unleugbaren Tatsachen befassen, die auf allen Gebieten der Staatsverwaltung gegen die Verfassungsurkunde, die bestehenden Gesetze und Verordnungen, ja gegen die primitivsten Rechte des Staatsbürgers zeugen.

Ich will infolge der Kürze der Zeit z. B. nur auf die staatlichen Altruheständler und ihre berechtigte und wiederholt von den maßgebendsten Regierungsstellen anerkannte und (zugesicherte Regelung der IV. Etappe hinweisen. Laut Motivenbericht zum Gesetz Z. 70/30, Gleichstellung der Altpensionisten in vier Etappen, gab es am 1. Jänner 1930 34.790 Personen, die zur IV. Etappe gehörten, für welche ein Aufwand von 67,502.570 Kč ermittelt wurde. Im ganzen kamen 127.801 Altpensionisten mit einem Aufwand von 317,171.860 Kč in Frage. Nach den Mortalitätstafeln 17 englicher Versicherungsgesellschaften erleben von den am 1. Jänner 1930 gezählten Mitgliedern der I. Etappe den 1. Jänner 1936 noch 33.080 oder 57% (58.369), der II. Etappe noch 14.530 oder 80% (18.776), der III. Etappe noch 14.820 oder 87% (15.866), wodurch sich eine Ersparung von 43% des Aufwandes für die I. Etappe (76,000.000 Kč), 20% des Aufwandes für die II. Etappe (8,300.000 Kč), 13% des Aufwandes für die III. Etappe (4,250.000 Kč), also durch das Ableben von Mitgliedern der ersten drei Etappen bis zum Jahre 1936 88,550.000 Kč ergeben muß.

Da die Gesamtpensionsbezüge laut Budget im Jahre 1936 2 Milliarden 93 Millionen Kč betragen sollen, ist bei Annahme einer durchschnittlich 12,8% betragenden Kürzung infolge der Spargesetze ein weiterer Betrag von 267,000.000 Kč eingespart worden. Die Gesamtersparnisse bei den Pensionen allein betragen demnach 355,550.000 Kč, ein Betrag, durch welchen der Ausgleich der IV. Etappe schon bei weitem überholt ist. Bedenkt man, daß während dieser Zeit von der vierten Etappe wenigstens 10% bereits durch Tod abgegangen sind, was einen Betrag von ungefähr 6,700.000 Kč ausmacht, so ergibt sich ein Erfordernis von cca 7,630.000 Kč, ein Betrag, der leicht an anderer Stelle eingespart werden könnte und mit dem der Staat große Not und berechtigte Forderungen ausgleichen könnte.

Auf Grund des Gesetzes Nr. 70/1935 sollte die vierte Etappe der Ruheständler am 1. Jänner 1933 befriedigt werden, nach dem Gesetz Nr. 204 vom Jahre 1932 wurde die Auszahlung auf den 1. Jänner 1935 verschoben und wiederum durch die Regierungsverordnung Z. 275/1934 abermals auf den 1. Jänner 1936 hinausgeschoben.

Ob dieses Sparsystem am Platz ist, überlasse ich jedem rechtlich denkenden Menschen selbst. Was heute den Altpensionisten der vierten Etappe durch den Staat zugefügt wird, kann in Zukunft auch jedem anderen Menschen nach diesem Beispiele zustoßen, gleichviel, ob er einer Pensionsanstalt oder einer Sozialversicherung angehört. Denn böse Beispiele verderben gute Sitten. Ein anderes Beispiel wäre die Verstaatlichung der letzten böhmischen Privatbahnen, der Aussig-Teplitzer und der Buštěhrader Bahn. Leider drängt die Zeit, ich kann dieses Beispiel nicht erörtern. Der Fall ist hier aber noch krasser. Die Zurücksetzung der Deutschen in der Beamtenschaft wird ersichtlich, wenn man weiß, daß sich im Eisenbahnministerium mit ungefähr 600 Beamten höchstens 3 bis 4 deutsche Beamte befinden. Bei den Staatsbahndirektionen gibt es überhaupt keinen deutschen Staatsbahndirektor, desgleichen unter den Direktorstellvertretern keinen Deutschen, ebenso unter den 59 Direktionsabteilungsvorständen nicht einen Deutschen. Unter ungefähr 61 Abteilungsvorstandstellvertretern sind 2 bis 3 Deutsche unter ungefähr 300 Gruppenleitern nur 10 deutsche Beamte. Das Gleiche gilt von dein wichtigen Dienstposten auf der Strecke. So könnte ich hier noch eine ganze Menge von Ungerechtigkeiten anführen.

Wenn Sie, meine Herren rechtschaffen denken würden, so würden Sie uns recht geben müssen, daß uns Sudetendeutschen großes Unrecht zugefügt wurde. Ich werde mir erlauben, bei einer späteren Gelegenheit den statistischen Nachweis zu erbringen, wieviel Beamte und Angestellte der Staat derzeit beschäftigt und wieviel hievon schlüsselmäßig auf die Minderheiten zu entfallen hätten. Ein Vergleich mit andern Staaten wird bei dieser Aufstellung Zahlen zeigen, die Rückschlüsse ergeben, die nicht im Interesse des so notwendigen und oft betonten Sparsystems liegen.

Hohes Haus! Wir treten in ein neues Budgetjahr und ich glaube, den Wunsch aussprechen zu sollen, daß das neue Budgetjahr uns allen eine Befriedigung in der Hinsicht bringe, daß uns Sudetendeutschen Recht werde, daß man uns gerecht beurteile und gerecht behandle. Wird dies der Fall sein, dann glaube ich, wäre mit diesem Jahreswechsel ein großer Moment gekommen. Dann dürfte die Befriedung, die Annäherung von Volk zu Volk die besten Früchte des neuen Jahres im Interesse des Staates selbst bringen. Das ist mein Weihnachtswunsch, für Volk und Staat zu arbeiten, zu handeln und zu verantworten. (Potlesk.)