Alle Eingriffe in die Heiligkeit des Grundbuches und das freie Verfügungsrecht über deutschen Grund und Boden lehnen wir mit aller Entschiedenheit ab. Obrigkeitliche, nationale Eingriffe sind nur geeignet, die Kluft, die zwischen den beiden Nationen besteht, noch mehr aufzureißen. Unsere organisierte Bauernschaft ist reif und bereit, an den Staatsaufgaben mitzuarbeiten, verlangt aber, daß sie entsprechend ihrer Bedeutung zu allen öffentlichen Angelegenheiten herangezogen werde, die sich im Zuge der Neuregelung der Wirtschaft ergeben, nicht aus egoistischen Gründen, sondern im allgemeinen volkswirtschaftlichen Interesse. Bei all diesen Sachen aber müssen wir von dem Gesichtspunkte aus gehen: Wie wirkt sich diese und jene Maßnahme auf unser Gesamtvolk aus? Die Lage der sudetendeutschen Landwirtschaft ist insbesondere durch das soziale Elend gefährdet und deshalb wäre es gerade Aufgabe der sudetendeutschen Partei darauf hinzuweisen, wie stark das Schicksal des einen und des anderen Standes mit einander verbunden ist. Gerade die sudetendeutschen Parteien müssen immer darauf drängen, daß die Regierung ihre Haltung danach einstelle, die Zukunft aller Schichten des Volkes zu sichern. Da der Klassengedanke der beiden deutschen Regierungsparteien ihnen diese Aufgabe unmöglich macht, bleibt es gerade der sudetendeutschen Partei vorbehalten, mit aller Schärfe und allem Nachdruck auf das immer weiter fortschreitende Absterben unserer Volkswirtschaft hinzuweisen. Dieser Schrumpfung unseres Wirtschaftslebens ist aber nicht allein durch Maßnahmen zum Schutze der Landwirtschaft Einhalt zu tun. Alle diese Maßnahmen müssen vergeblich bleiben, wenn es nicht gelingt, den Absatz unserer heimischen Landwirte zu sichern. Das ganze arbeitende Volk muß wieder Verdienstmöglichkeiten haben (Souhlas.) und dadurch ein Stand dem andern den gerechten Lohn und seine Arbeit verbürgen. (Potlesk.)

9. Řeč sen. Bally:

Tisztelt Szenátus! Nem fogom idehozni a plénum elé az összes fájdalmakat és sérelmeket, először azért nem, mert az idő már éjfélre jár, másodszor azért – és ez a legfontosabb ok – mert ha a két nap óta itt felsorólt fájdalmaknak és sérelmeknek csak 2%-a is orvoslásra találna, meg lehetnénk elégedve az eredménmyel.

A költségvetést számszeriileg nem bírálom; hagy hozzászólok mégis, azt azért teszem, mert ez kötelességem azokkal a dolgozókkal szemben, akik engem ide beküldöttek.

Tisztelt szenátus! Általános gazdasági válság van. Mondjuk meg őszintén, még ha a hivatalos, vagy félhivatalos jelentések javulársról beszélnének is, hogy ez az általános gazdasági válság állandóan növekedőben van. A szűkölködők tábora állandóan szaporodik. Az itt-ott észlelhető gazdasági javulás csak látszat. Nem is lehet addig javulás, amíg azért folyik a termelés, hogy a termelő eszközök tulajdonosainak nagy hasznot hajtson és nem azért történik, hogy minden élő embernek legyen mindene, amire szüksége van.

Gazdasági válság van, de ez nem azt jelenti, hogy minden embert egyformán sujt. Ellenkezőleg. Vannak, akik most a gazdasági válság kellős közepén keresnek busásan, vannak, akiknek a népeket megnyamorító gazdasági válság valóságos konjunktura. Vannak olyanok, akik a milliók könnytengeréből aranyakat gyűjtenek. Igy volt ez mindig, úgy szokták meg a népék milliói felett uralkodó kevesek, hogy az élet előnyeit, értékeit, szépségeit és kellemetességeit maguknak tartsák meg. Az élet terheit, veszteségeit, kellemetlenségeit mindig a nagy tömegre hárítatták és háritják ma is.

Évek óta beszélnek ”adósságrendezésről”. Politikusaink valamennyi pártban – a legegyszerűbb kortestől a miniszterig – valamennyien beigérték különféle variációkban az adósságrendezést. Azóta elmult már egy fel év és a törvényhozás házában erről alig esik szó, az illetékesek részéről nem történt semmiféle iniciativa ez ügyben.

Hat év óta tart és fokozódik a gazdasági válság. A dologozó kisemberek tömege jutott azóta a tönk szélére. Már ott tart az adósok nagy része, hogy a minimálisra leredukált kamatokat sem képesek megfizetni. Igen sokan vannak olyanok, akik már évek óta még kamatot sem tudnak fizetni, olyanok, akik ellen végrehajlás van elrendelve. A moratórium legföljebb csak néhány gazdalkodónak vált előnyére. A többi foglalkozási ágakhoz tartozók nagy része már régen elúszott, vagy lesnek rájuk az árverések hiénái. A másik oldal, a hitelezők oldala, a bankok, kartellek, spekulációs és nagyvállalatok közben nebántsvirágként vannak kezelve. Mindenki veszíthet, mindenki tönkre mehet, csak a nagytőkéshiteltőnek nem görbülhet meg egy hajaszála sem. Megírták a lapok és azt senkisem cáfolta meg, hogy a Živnostenská banka igazgatójának napi 73.000 korona jövedelme van és hogy az egyik szlovenszkói bankvezér naponként 52.000 Kč jövedelmet vág zsebre ma is, a gazdasági válság kellős közepén. Hát ezek az uraik, vagy gazdasági érdekeltségeik is érzik talán a mindent tönkretévő gazdasági válságot?

Hol van, mit csinál a demokratikus kormány, ha ezeket így rendezi be? Eltűri, hogy az egyik oldalon tetszés szerint keressenek akkor, amikor a másik oldal, a nép, a köztársaságot megteremtő nép, a köztársaságért lelkesedő, mellette hűen kitartó nép, testet és lelket ölő nyomorba jutott, a tönk szélén áll. Nem gondolják, hogy a gazdasági válság megalázó jelenségei, a nélkülözés, az éhezés, az alamizsnaszerü segélyezés, a népkonyha, a fűtetlen lakás, a testi és sok-sok lelki fájdalom megtöri és nemcsak elveiből, de emberi mivoltából is kiforgatja a szenvedő nagy tömegeket? Nem gondolják, hogy a szenvedés és nyomor igen rossz tanácsadó és valóságos melegágya az államellenes demagógiának?

Arra sem gondolnak a köztársaságézt felelős egyének, hogy a néppel szembenálló, a nép rovására élő kevesek, a nagyhitelezők – tisztelet a kivételnek – alig várják, hogy ez a népköztársaság demokráciájával együtt minél előbb eltűnjön a föld szinéröl? Arra sem gondolnak az illetékesek, hogy a régi rendszer kiváltságosai és a stallumos állások haszonélvezői között vannak a monarchizmus hívei és csak addig tartanak ki a köztársaság mellett, amíg a nép hatalmát valami módon meg nem tudják törni? Van elég példa előttünk ennek a meglátására.

Az előttünk fekvő költségvetés kereteiből – sajnos – nem tünik ki, hogy a kormány a helyzet követelményeinek megfelelő módon és eszközökkel akarná az 1936. évben államunkat igazgatni. Ezek a keretek, ezek a módozatok azt bizonyítják, hogy a kormányzat nem mert hozzányúlni államunk szükségleteinek fedezeténél, fokozottabban a nagyjövedelmű egyének és intézmények megterhelésével.

A költségvetés fedezeti oldalát illuzórikussá teszi a behajthatatlan adóhátrálék. Az építkezési és munkatervek nélkül és ezek anyagi biztosítása nélkül teljesen kilátástálan ennek a végzetes nyomornak a liquidálása. A nép tovább szenved, tovább kénytelen tűrni a megaláztatást, amely ebből a szörnyü gazdasági válságból fakadt. Ezzel továbbra, is jó talaja támad a köztársaság ellenes demagógiának.

Tisztelt szenátus! Egyedül a munka az, amely konszolidációt eredményezhet. Egyedül a munka az, amely értékeket termel, nemcsak materiálisan, de pszichologice is, a köztársaság javára. A munkát, a jövő és a többi évek termelesi munkáját kellett megszervezni és ennek a letárgyalása kellene, hogy megelőzze a jövő évi költségvetés letárgyalását. Ha valóban hasznos és eredményes dolgot akart volna a kormány köztársaságunk javára végezni, akkor figyelmét a munka megszervezésére, köztársaságunkat véglegesen biztos alapokra helyező építési tervre és annak kidolgozására kellett volna fordítani. Ezeket a terveket, ismétlem, már a költségvetés előtt ide kellett volna, hozni, hogy ahhoz mindén jóindulatu felelős törvényhozó elmondhassa véleményét.

A költségvetés legfontosabb biztosítéka a mai nagy idők által megkövetelt nagy munkaterv és annak anyagi biztosítéka. Ezen munkatervek nélkül a köztársaság halad az eddigi vágányokon, amely vágányok azon a sötét alagúton keresztül futnak, amit a tőkés osztály tart megszállva és ezek a vágányok könnyen kivezethetnek a köztársaságból. Munkatervet adjon a kormány és annak költségeit vegye onnan, ahol van mit elvenni. Ne féljen hozzányúlni a nép és az állam szempontjából improduktív értékekhez. Mozgósítsa azt törvényes eszközökkel a köztársaság javára. Legfeljebb kevesen lázadoznak és lesznek elégedetlenek, de a milliós tömegek meg lesnek elégedve, akikre támaszkodhatik a köztársaság és komolyan féltik annak sorsát. Hiszen a nép nem akar munkanélküli jövedelmet. A nép csak dolgozni akar és munkája után akar emberi módon megélni. Csak a munka biztosításával és kizárólag csak azzal lehet konszolidációt elérni.

Tisztelt szenátus! A köztársaság lakosságának túlnyomó része borzalmas módon el van adósodva. Az adós kölcsönét akkor vette fel, amikor még gazdasági konjunktura volt. A földműves akkor vette még fel kölcsönét, amikor egy általa nevelt borjuért 500-600 sőt 1.000 koronát kapott; ma csak 40-50 koronát kaphat érte. A szöllőtermelő akkor vette fel kölcsönét, amikor 1 liter mustért 9-10 koronát kapott. Ma 1-1,50 Kč a must ára. A kiskereskedő és kisiparos is akkor vette fel kölcsönét, amikor még volt vásárló közönsége, mert dolgozott és alamizsnaszerü segélyezésen nem élt a munkásosztály. Ma és már régen nincs vevőközönség. A kereskedő és kisiparos fűtetlen üzletében beverte a por a pultot és megrozsdásodtak a munkaszerszámok. A hivatalnok, is akkor adósodott el, akkor esett építési lázba, amikor előléptetést remélt és ehelyett most csökkentették fizetését. Akkor építkezett, akkor épített a többi építkezőkkel együtt családi házikókat, amikor az építkezési költség és építkezési anyag a legdrágább volt. Azóta az egész köztársaságban visszamentek az árak a földnél, házaknál és állatoknál egyaránt 30-től 60%-ig. De nem szállott le a ma is fennálló hitel összege a hitelező szempontjából egy fillérrel sem és nem csökkent a kamatláb sem. Hiszen Podkarpatská Rusban, a nyomor eme tipikus hazájában, ez idő szerint is fizetnek adósok 15%-os kamatot. Zúgbankároknál pedig 100%-os kamat sem ritkaság.

Kérdem én tisztelt szenátus, hát mindenki veszíthet, mindenkinek veszítenie kell, csupán csak a hitelező bankároknak nem? Mindenki tönkremehet, csak a hitelező bankoknak nem görbülhet meg egy hajuk szála sem? Ha haladéktalanul és igen erélyesen, foglalkozási ágakra való tekintet nélkül, nem lép közbe a kormány és végre nem hajtja. a sokszor beigért adósságrendezést, tönkre megy a nép, az a nép, amelyre egyedül számíthat a köztársaság.

Az adósságrendezésnek egyik része az adóhátrálékok törlése. Nagy hiba volt, hogy amikor 1927-ben az érvényben lévő 76. számu adótörvényt meghozta az akkori úri koaliciós kormányzat, nem vették figyelembe a szociáldemokrata párt akkor benyujtott javaslatait. Ma igen sok fölösleges könny nem hullanék az adózó alanyok szeméből. Véleményem az, hogy az érvényben lévő adózási rendszer nem felel meg államunk demokratikus szellemének. Egy demokratikus állam sohasem nyomoríthatja meg az adózásnál polgárait akkor, amikor az teljesitőképességének nincs birtokában.

Az állam csak onnan vehet, ahonnan van mit. A család élelmét, melyet azután meg kell sínyleni az apró gyermeknek és felnőttnek egyaránt, vagy a test takarására szolgáló és feltétlenül szükséges ruházatot, vagy ágybeli felszerelést nem lehet, nem szabad egy demokratikus államban adóban elvenni.

Mondanom sem kell, hogy Podkarpatská Rusban már ott tartunk. Nové Selo községből egy 11 tagu család élelmezésére az uj termésig szóló 6,5 métermázsa gabonát elszállította az adóvégrehajtó. A 4 holdas törpe gazda 11 tagu családjával 1 napig élelem nélkül maradt. És mit gondolnak, mennyi adóhátráléka volt? Nem egészen 300 korona. Ugyancsak az irsavai szabósegéd összes ágyés ruhaneműjét elszállítatta a végrehajtó adóhátrálékban. Annyit sem hagyták, amivel betakarózhatik. A hideg idő beálltával a család úgy védekezik, hogy nappal a szomszédhoz megy melegedni, ahol még tudnak fűteni, éjjelre pedig magára veszi a megmaradt összes ruhadarabokat, abban alszik, hogy meg ne fagyjon. Kétlem, hogy ez az eljárás a csehszlovák köztársaság demokratikus felfogásával megegyeznék.

Tisztelt szenátus! Adóleírást igért valamennyi politikai párt. A választások alatt hivatalos pártprogramtuja volt valamennyi politikai pártnak az adóhátrálékok rendezése. Most itt van az alkalom, érezzenek egy parányi felelősséget igéreteikért. A legnagyobb eréllyel, pártérdekekre való tekintet nál kül hassanak oda, hogy igéretük valóra váljon. Csak vigyázzanak arra, hogy tervük el ne sülyedjen a bürokrácia útvesztőjében.

A tisztelt kormányzat figyelmébe ajánlom és e helyről indítványozom, hogy az adóhátrálékok leírása érdekében, amnesztia formájában haladéktalanul intézkedjék. A halasztás sokkal több kárt okoz, mint amennyit a halasztás ideje alatt kipréselt adóösszegek jelentenek. Nem mondom azt, hogy aki fizethet, ne fizessen, nem mondom azt sem, hogy az adófizetést notorikusan kerülő adózókkal szemben ne legyen kiméletlen az adóbehajtás, de előbb meg kell vizsgálni – még pedig lelkiismeretesen – az adózó alany gazdasági helyzetét. Nem szabad közönséges besúgás alapján elbírálni és üldözni az úgyis tönkrement adófizető alanyokat. Nem lehet azoknál adóhátrálékokat behajtani, akik mindennapi fennmaradásuk érdekében mások segélyezésére szorulnak, vagy ahol csak annyi van, mely a mindennapi fennmaradásukat biztosítja igen szűkös viszonyok között. Hogy valakinek még nevén áll egy kis föld, egy kis ház, egy kis üzlet vagy ipar, ez még nem jelenti azt, hogy az illető jó az adóhátrálékra.

Igen különös, tisztelt szenátus, és nem is egészen, erkölcsös az, hogy éppen a gazdasági válság legmagasabb fokára esett az adóhátrálékok szigoru behajtása. Podkarpatská Rusban, de Szlovenszkón is éveken át igen lagymatag, helyesebben felületes volt az ajdókivetés és behajtás egyaránt. Évekig senkisem tudhatta, hol tart, mennyi adóval tartozik. Mulasztás terheli az adóhátrálékok felgyülemlésében a kivető és behajtó hatóságokat is; legalább is annyi mulasztás, mint az adóhátrálékosokat. A sors igen drasztikus iróniája, hogy éppen a gazdasági válság tetőpontján akarják jóvátenni saját mulasztásaikat behajtó pénzügyi hatóságaink. Most jelentkeznek teljes szigorral – valószínüleg a legfelsőbb pénzügyi utasításra – behajtani az adóhátrálékot olyanoknál is, akik már a közben megromlott gazdasági viszonyok következtében, már régen megszünteti adófizető alanyok lenni.

Ahol nincs, ott nem lehet behajtani; ott csak törölni lehet és törölni kell az adóhátrálékot teljes összegében. Akik pedig ettöl a törléstől az állami költségvetés egyensülyát féltik, azoknak azt mondom, hogyha jól szétnéznek az arra illetékesek, megtalálják a fedezetet a tehetőseknél. Az eddigi módszerrel eszközölt behajtás többet árt köztársaságunknak, mint az esetleg amiatt felbillent költségvetés.

Tisztelt szenátus! A gazdasági válság fokozott gondoskodásra kényszerítette a kormányt mindazokkal az elemekkel szemben, akiknek nem adatott mód ahhoz, hogy saját erejükből megbirkózhassanak a mindennapi élet nehézségeivel. Sajnos, ez a gondoskodás nem eléggé figyelmes, nem egészen tökéletes. Bár tagadhatatlan, hogy a népjóléti gondoskorfás kiterjed a fiatal generáció nevelésének biztosítására, de ez is egyoldalu.

Ez alkalommal csupán a magyar nemzetiségű főiskolai hallgatók szomoru sorsáról szólok, bár meg vagyok arról győződve, hogy a más nemzetiségűeknek is nagyjában ugyanaz a sorsa. Ha Prágában, Brünnben és Bratislavában, ezekben a mozgalmas nagy városokban, az utcákon siető embertömegeket figyeljük, első pillanatra úgy tűnik fel, hogy ezek a városi emberek boldogak. Milyen tévedés ez. Sokan vannak itt is, akiknek a legélesebb nyomort kell elviselniök. Itt ezeken a fényes helyeken, ahol hatalmas hotelek, kényelmes családi otthonok biztosítanak kényelmes elhelyezkedést, á diákság százainak nincs hol a fejét lehajtani. Vannák olyanok, akik a dijmentesen rendelkezésre álló klubhelyiségekben két széket tolnak össze éjszakára és azon alusznak évek óta. Sokan vaunak olyanok, akik saját erejükre vannak utalva, hogy megszerezhessék maguknak a magasabb műveltséget. Az ilyenek igen siralmas helyzetben élnek. 10 napot dolgozik az ilyen főiskolás, hogy azután 20 napig tanulhasson, ha ugyan dolgozik, mert dolgozna, ha munkát kapna. A nyár folyamán kubikoltak főiskolásárok csak azért, hogy az iskolaév kezdetén meg tudják szerezni a legszükségesebbet. Hogy mit esznek ezek az akaraterős derék ifjak, azt nem is volna jó itt felsorolni, mert sokan elveszítenék étvágyukat a szenátor urak közül, ha ezt hallanák.

A nemzetvédelmi miniszter úr nemrégiben állapította meg, hogy a kaszárnyákban lévő katonáknak jobb a sorsuk, minta nép nagy tömegének. Ez jut eszembe a vagyontalan főiskolások sorsának az elbírálásánál is. Ezek között számosan vannak, akik a kaszárnyákban elszáradt és barátaik révén hozzájuk juttatott komiszkenyeret rágják évek óta és egy kevés avas szalonnából készített levessel javítják meg rossz élelmezésüket.

Uraim, heroikus küzdelem ez a kilátástalan harc az élettel szemben. Fényes kirakatok előtt járni rongyosan, gazdagon megterhelt élelmi üzletek előtt áldogálni éhes, korgó gyomorral, ez valóságos tantalusi kín. Fényes városokban szemlélni a pompát, amely egyeseknek kijár és mégis erkölcsi egyensúlyban maradni, ez az erkölcsi megpróbáltatásnak a maximuma.

A tisztelt kormányhoz és legelső sorban a népjóléti és iskolaügyi miniszter urakhoz intézem kérésemet: karolják fel a ráutalt főiskolai hallgatókét. Teremtsenek haladéktalanul alapot arra, hogy ezek az erős akaratu, jószándéku és törekvő fiatalok helyzete meg legyen könnyítve és mindennapi létük – nemzétiségre való tekintet nélkül – biztosítva legyen. Emlékezzenek a nagy Komenskýre, aki a maga idejében meglátta és évszázadokkal ezelőtt felismerte a tudomány, a tudás nemzetköziségét. Ne felejtsék el, hogy amikor hazájában nem maradhatott ez a nagy tudós, Sárospatak, ez a kis vidéki magyar város fogadta be tudósai körébe. Ne felejtsék el, hogy Komenský az egész kultúr világé és hogy neve benne van a magyar történelemben is.

De amikor az ifjuság neveléséről, az egészséges és államhű generációnak a kiképzéséről van szó, lehetetlen meg nem emlékezni a most távozó Felszabaditó-Elnöknek, Masaryk Tamásnak ifjukori nehéz éveiről. Amikor a tanulni akáró ifjuság nevelési, tanulási lehetőségéről van szó, akkor nem kell a messze multban keresni azt a személyt, akiről meg kell formálnunk a tanulóifjuság nehéz sorsát. Masaryknak ugyanolyan nehézségei voltak tanulási évei alatt, mint azoknak a szegény diákoknak, akik ma két széket vonnak össze, hogy azon éjjel aludhassanak. Masaryk, ez a nagy ember, ifju korában hasonló körülmények között élt. Ma, az Úrnak 1935. esztendejében illik, hogy más módon juthassanak hozzá a szükséges tudományokhoz. Ha valaki tanulni akar, ezt a némes törekvést – nemzetiségrevaló külömbség nélkül – legelemibb kötelessége az államnak támogatni.

Szólnom kell, tisztelt szenátus, egy másik igen fontos kérdésről. Figyelmeztetnem kell azéban, hogy ne méltóztassanak ezzel kapesolatban nacionalizmussal vádolni. Erről szó sincs és csupán emberi kötelességből mutatok rá az állampolgársági kérdés súlyos sebére. Podkarpatská Rusban és Szlovenszkón a hivatatos megállapítás szerint, közel 200.000 embernek nincs állampolgársága. Kérdem én, mit tehetnek arról ezek az emberek, hogy elődjeik évszázadokkal ezelőtt nem születtek ezen a területen? Tehetnek-e arról az utódok, hogy nem áll módjukban kikutatni elődjeik származását? Tehetnek-e arról azok, akik immár 70 év óta állandóan ezen a területen laknak, de 1871, junius 10.-én még nem voltak, sem pedig elődjéik nagykoruak?

Igaz, hogy volt egy átmeneti törvény, az úgynevezett lex Dérer, amelynek értelmében sok volt magyar állampolgár megszerezhette volna állampolgárságát. Nem szabad azonban elefelejteni, hogy a szegény nép, amelynek sejtelme sem volt erről a törvényről, vagy mert éppen abban az időben még nem szórították, nem vette eléggé komolyan az állampolgársági kérdést. Most a lex Dérer érvénye már lejárt és hihetetlen kalváriát jelent az állampolgársági kérdés rendezetlensége. Családok ezrei mennek tönkre teljesen indokolatlanul. Családok, amelyek szívesen teljesítik az állammal szembeni kötelességüket. De legtöbbet szenved az állampolgárság rendezetlensége miatt, a szegény néposztály. Ennek sem iformációja, sem pénze nem volt ahhoz, hogy biztosítbtta volna magának az állampolgárságot, amíg annak megszerzése könnyebben ment. A szegényebb sőrsu nép az, amely állampolgárság hiányában a legbizonytalanabb helyzetbe jutott. Sok ezer családnak, kicsinyeknek és nagyoknak, kétségbéejtő a helyzete. Ez nem érdeke a demokratikus köztársaságnak. Ellenkezőleg, érdeke, hogy az ittlakó, nemzetiségre való tekintet nélkül, megelégedett legyen.

Hozzanak törvényt minél elöbb, amely véglegesen rendezi az állampolgársági kérdést. A belügyminisztér úr részéről félhivatalosan a lapokban jelentés lett arról téve, hogy végre rendezik az állampolgársági kérdést. Ezt a tervet örömmel üdvözlöm és csak arra kérem, hogy mielőbb terjessze be a miniszter úr a törvényjavaslatot a Háznak.

Tisztelt szenátus! Minden nemzetnek, amely a köztársaságban él, meg vannak az úgynevezett kultúrszükségeletei. Ilyen kultúrszükséglet a szinészet is az egyes nemzetek életében. A magyar szinészet Csehszlovákiában elviselhetetlen gazdasági nehézségekkel küzd. A magyarság nagyobbik része anyagi szegénysége miatt nem áldozhat a szinészet céljaira, másik része, a tehetősebbek, nem áldoznak megfelelő mértékben. Mivel a közületek támogatását a csehszlovákiai magyar szinészet csak igen kis mértékben élvezheti, az állami költségvetés tehertételei pedig a magyar szinészet támogatására semmit, vagy jelentéktelen összeget biztosítanak, a magyar szinészet állandóan a legnagyobb gazdasági nehézségekkel küzd. A kultúra eme öneláldozó harcosai, a magyar szinészek, a szó igazi értelmében, nélkülőznek, éheznek. Fizetéseiket nemcsak hogy rendesen nem, de sokszor egyáltalán nem kapják meg és mondhatom, hogy valamennyi alkalmazottja a magyar szinészetnek sajnálatraméltó állapotban van.

Tisztelt szenátus! Én a munkásosztálynak vagyok a tagja, annak az osztálynak, amelyiknek nivón alatti gazdasági helyzete nem engedi meg, hogy színházat látogasson, különösen a mai gazdasági válság miatt. Mégis azt mondom, hogy a szinészet a művelődés, a kultúra szolgálatában áll. Ennek nem csupán szórakoztató jellegét veszem figyelembe, amikor azt mondom, hogy a kormányzatnak kötelessége bármelyik, a köztársaságban élő nemzet kultúrális érdekeit támogatni. Ezért felhívom, hogy a tönk szélére jutott magyar szinészetet támassza alá és a nép érdekében mentse meg ezt a jobb sorsra érdemes intézményt.

Csupán még egy dologról kell megemlékeznem. Ez pedig az, amire a tegnapi ülésen Hokky magyar Keresztényszocialista párti szenátor úr rámutatott. Megigértem neki, hogy megadom a választ és ezért eleget teszek. Furcsa fogalma lepet annak a magát magyarnak és intelligens embernek nevező egyénnek a helyzetről, aki a romániai helyzetet úgy bírálja el, a hogy azt ő tegnap lette. Úgylátszik, hogy a szenátor úr nem figyeli, vagy elhallgatja a való helyzetet, amikor a romániai magyarság helyzetét jobbnak mondja a csehszlovákiai magyarság helyzeténél. Csak nemregen foglalkoztak a lapok Titulescu román külügyminiszternek, az erdélyi magyarság elleni éles állásfoglalásával. Egyenesen hajmeresztők voltak azok a miniszteri kijelerntérek, amelyek a román parlamentben a magyarságról elhangzottak. Az a bánásmód, ahogy Romániában a magyarokat kezelik, nem célszerű, hogy pertraktáltassék, mert ragadós lehet.

Hokky szenátor úr igen röviden, de érintette azokat a kérdéseket, amelyek valóban serelmei a csehszlovákiai magyarságnak. Ámde arról elfelejtett szólni Hokky szenátor úr, hogyha a magyarajku tisztviselők száma egyre apad a hivatalokban, ha elmaradnak a magyar intézmények szubvenciói, ha az állampolgársági kérdés rendezetlensége a legsúlyosabban a magyarságot sujtja, az nem csupán a csehszlovák kormányzatnak a bűne, hanem sokkal inkább annak az ellenzéki politikának, amit Hokky szenátor úr és társai a Magyar nemzeti és magyar Keresztenyszocialista pártokban, a parlamentben és parlamenten kívül folytatnak. Elfelejti, vagy elhallgatj a az igen tisztelt Hokky szenátor úr, hogy ő és társai, ennek a két intranzigens pártnak mindenkori vezérei hozták ezt a lehetetlen nehéz helyzetet az ittlakó közel 1. millió magyarra. Elhallgatja Hokky szenátor úr, hogy ennek az ellenzéki pártnak a vezérei voltak azok, akik felhivták az állásban lévő magyar nemzetiségű tisztviselőkét a prevrat után, hógy hagyják el szolgálati helyeiket. (Sen. dr Turchányi: Az nem igaz!) Be tudom bizonyítani. El akarja felejteni és elakarja másakkal is felejtetni Hokky szenátor úr, hagy az a sok tönkre tett magyar nemzetiségü tisztviselő azért sétál ma is állás és nyugdij nélkül, azért rongyolódott le, azért lett megalázva a sárga földig, mert ez a két jeles magyar ellenzéki párt kiadta a jelszót: ”Magyar ember nem dolgozik a cseheknek.” (Sen. dr Turchányi: Hogy állíthat ilyet, hiszen akkor a Károlyi kormány adta ki az utasítást a tisztviselőknek, hogy ne tegyék le a hűségesküt!) Be tudom bizonyítani, hogy nem így van és hogy a magyar Keresztényszocialista párt és Magyar nemzeti párt bujtogatta a tisztiviselőket a hűségeskü megtagadására. Ha elmaradnak a magyar nemzetiségű intézmények szubvenciói, annak is ez a magyarázata, ha az állampolgársági kérdés bizonytalansága a legnagyobb mértékben a magyar nemzetiségűeket sujtja, az is azért van. Azért van, mert a kormányzat igen szívesen vette eddig tudomásul azt, amit ez a két ellenzéki párt akart, nevezetesen, hogy csak ők a magyarok, hogy csak ők kizárólag képviselői a csehszlovákiai magyarságnak. Hokky szenátor úr es pártja, sohasem volt barátja, ellenkezőleg, ellensége volt ennek a köztársaságnak, hát csak természetes, hogy ehhez képest bántak el velük és bántak el miattuk az, egész csehszlovákiai magyarsággal.

Vegyék már egyszer tudomásul az urak, hogy ellenzékiségükkel 16 éven át semmit sem tudtak elérni az ittlakó magyarság javára. Ellenkezőleg, az általuk felpanaszolt helyzetet teremtették meg és fenegyerekeskedésükkel a szó igazi értelmében tönkretették az ittlakó magyarságot. Vegyék tudomásul azt is, hogy ennek egyszer végének kell lennie. Vegyék tudomásul azt is, ha maguk nem akarják belátni, hogy rossz uton és hogy az itt élő magyar nép rovására élik ki politikai életüket. Mi gondoskodunk róla, hogy megtudja a nép, mi történt tulajdonképen vele, hogy annak a minősíthetetlen és pokoli tervnek az áldozatai lettek, amit az urak, a Magyar nemzeti és magyar Keresztényszocialista pártok mindenkori vezérei folytattak az ittlakó magyar nép rovására. Igenis leszögezem, hogy a magyar ellenzék, a magyar nép lerongyolódottságából élte ki politikai életet és kezükben eszköz volt csupán és eszköz ma is az ittlakó magyarságerkölcsi és gazdasági elnyomottsága. Tudatosan, tervszerüen tették tönkre politikai ellenzékieskedésükkel az ittlakó magyarságot, hogy azután sötét demagógiájukkal vezethessék egészen a tönk szélére.

Vegyék tudomásul az urak, hogy ennek vége szakadt. Mindent el fogunk követni, hogy mindezt megtudja a magyar nép. Mindent el fogunk követni, hogy Csehszlovákia magyarsága ismerje fel a helyzetet és azt a helyes utat, amelyen eljuthat megillető jogainak birtokába. Mindent el fogunk követni, hogy a cséhoszlovák közvélemény és a csehszlovák kormányzat tudomást szerezzen arról, hogy élnek a Csehszlovák köztársaságbanolyan magyarok, akik nem ellenségesen nézik ezt az államot. Vannak olyan magyar nemzetiségüek, akik szeretik ezt a köztársaságot akkor is, ha igen szomoru sors jutott nekik osztályrészül. Vannak magyarok ebben az államban, akik hűek hozzá és kitartanak mellette, még ha megprábáltatások következnének is be. Az urak vegyék tudomásul, hogy elvégezték dicstelen és kártékony munkájukat az ittlakó magyar nemzetiségűek rovására.

Mielőbb befejezném beszédemet, kötelességem az államfenntartó pártok magyar ajku törvényhozói nevében erről a helyről üdvözölni a lelepő Masaryk Tamás volt köztársasági elnököt. Ugyancsak az államfenntartó pártok magyarajku törvényhozói nevében üdvözlöm dr Beneš Eduard köztársasági elnök urat.

A költségvetést elfogadom. (Potlesk.)

10. Řeč sen. dr Turchányiho:

Tisztelt Szenátus! Balla kollége úr felszólalására, aki bennünket irredentizmussal és hasonló vádakkal illetett, méltóztassanak megengedni, hogy kijelentsem, hogyha bennünket ilyesmivel lehetne vádolni, (Sen. Balla: Nem vonatkozott személyre!) – tudom – akkor már réges régen elintéztek volna bennünket a hatóságok, amelyek az ilyen esetekben igen szigoruan járnak el. Hogy mi nem veszünk részt a kormány támogatásában és kritikánkkal veszünk részt a munkában, elrettentési szándékkal szoktak bennünket ilyen vádakkal illetni. Ez jogosulatlan és indokolatlan. Mi részt veszünk a parlamentben és szenátusban, a bizottságokban és a plénumban a munkában és tessék elhinni, hogy lojalitásunkat ezzel egyenesen igazoljuk. Mi azzal, hogy feltárjuk itta magyar kisebbség jogos panaszait és tolmácsoljuk kívánságait, állampolgári kötelességünknek teszünk eleget és egyszersmind lojalitásunkat igazoljuk.