1. Řeč sen. dr. Korlátha (viz těsnopisecká zpráva):

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Teljes egy évtizeden átkedvelt témája volt a világháborúból győztesként kikerült államok diplomáciájának és sajtójának, a háborús felelősség feszegetése. Az igazságot hatalmi szóval elintéző s a történelmi tényeket semmibevevő nagy és kisantantbeli államok természetesen a központi hatalmakat tették felelőssé a négyéves vérontásért. De néhány év óta mintha elhalkult volna a győzelem mámorában fürdők ajkán a szó. Megszűnt a nyelvöltögetés az óta, amióta az egész világot a gazdasági válságnak nevezett nyomor lepte el, amely egyformán nehezedik győzőre és legyőzöttre. Emellett a háborús felelősség kérdését oly nagy előszeretettel firtató "oknyomozóknak" eszük ágába sem jut felvetni azt a kérdést, hogy ki a felelős a mai gazdasági nyomorért. Pedig ha a mai gazdasági bajokat orvosolni akarjuk, meg kell keresnünk a kórokozót.

Ha egy sokgyermekes jómód családban viszály, pereskedés üti föl a fejét, a vagyont felemésztik a perek s a család valamennyi tagja koldusbotra jut. Ezt a veszélyt csak úgy lehet elhárítani, ha a pereskedő, viszály-okdó atyafiak között akad egy okosabb, vagy jelentkezik a családnak egy őszinte, jóakaró barátja, aki idejében felhívja a viszálykodók figyelmét a végveszélyre s fiskálisok, bírák, perek nélkül becsületes osztályt tesz a testvérek között, olyan osztályt, amely valamennyi érdekeltet kielégíti s nem hagy tüskét egyik szívében sem. De ha a népcsalád egyike-másika még mindig külön utakon halad, a komoly munkáhozlátás, a család naggyáépítése helyett pazarló, könnyelmű életet kezd, bár a népek szolidaritása menteni, fedezni igyekszik az illetőt, úgy megint csak előáll a családi végromlás veszélye.

Ha a győztes "oknyomozók" a felelőség kérdését itt tudatosan agyonhallgatják, megmondjuk mi, hogy a mai gazdásági világválság egyik legfontosabb oka, hogy az európai államok nagy családjának tagjai a világháborúnak nevezett világégés után nem nyújtottak egymásnak őszinte békejobbot, hanem a békének nevezett parancsszóval a győzők - kiknek győzelme, amint az most látszik meg, nagyon pyrrhusi győzelem volt - a legyőzőitekkel akarták megfizettetni a közösen okozott károkat s a hatalmi szóval alakított új államegységek győzelmi mámorukban azt gondolták, hogy a legyőzőitek vazallussorsban most már az idők végtelenjéig ellátják őket minden jóval, anélkül, hogy az igazi újraépítésen nekik, a győzőknek is, dolgozniok kellene. Vagyis kettős hiba történt. Első az, hogy őszinte megbékélés és igaz osztályegység helyett békediktátumok jöttek létre, amelyek nemcsak Európa testében, hanem úgyszólván az egész világon gyulladásos, erjesztő sebeket előidéző tüskéket hagytak és a másik hiba az, hogy az úgynevezett győzők a legyőzőitek számlájára akartak élni.

A békediktátumok hibáit diktálóik is kezdik átlátni; ez közismert dolog s arra itt kár volna sok szót vesztegetni. Mi, podkarpatská rusi és szlovenszkói törvényhozók az államfordulat óta számtalanszor mutattunk rá a békediktátumok hibáira, de egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, hogy az új állam berendezkedésének, gazdálkodásának hibáit is fel ne soroljuk. Tettük pedig ezt nemcsak azért, mert a kormány elsősorban az idecsatolt nemzeti kisebbségekből kipréselt javakon hizlalta a többségi nemzetet, hanem azért is, mert előreláttuk, hogy az erőszakos békediktátumnak rettenetes következményei lesznek, amelyek egyformán sújtják Európa és a világ valamennyi nemzetét, győzőt, legyőzöttet, uralkodó és kisebbségi nemzetet egyaránt. Meg nem hallgatott szavainkkal éppen ezeknek a bajoknak akartuk elejét venni.

Másfél évtized óta hirdettük, követeltük a takarékoskodást az állami költségvetésben és a közjavaknak egyenlő, igazságos elosztását az államban lévő nemzetek között. Hogy intő szavunk mennyire helyénvaló volt, azt a most tárgyalt 1933. évi állami költségvetés is bizonyítja. A gazdasági válság mélypontján a kormány rájött már ugyan arra, hogy takarékoskodni muszáj, de a többségi pártok előtt bevallotta, hogy takarékosabb költségvetést összeállítani nem tud. A nagyúri módról a kormány nem tudott leszokni s ezért a koalíciós hetes bizottság vette kezébe a költségvetést s kezdte azt megnyirbálni. Ezen a munkán azonban nem volt és nincs áldás, mert bár a hetes bizottság tagjai kölcsönösen és becsületszóval kötelezték magukat a titoktartásra, hogy soha senki előtt nem árulják el, amit a miniszteri osztályfőnököktől megtudnak, hogy tudniillik ez, vagy az a tétel nem arra van rendelve, ami ki van nyomtatva, hanem titkos politikai fegyverekre, a kormánysajtó támogatására és más hasonló "üdvös" dolgokra, amiket nem lehet nyíltan beállítani a költségvetésbe, mindezek ellenére előttünk, beavatatlan ellenzékiek előtt sem titok, hogy a költségvetés lecsökkentése nem volt őszinte és nem volt komoly dolog. Hogy csak egy példát említsek: az állami hivatalok írószer átalánya ma is olyan nagy, hogy, mint azt a múltban kiszámítottam, valamennyi állami hivatalnoknak, a miniszterektől kezdve az iskolaszolgáig, csendőrökig, ajtónállókig, erdőkerülőkig, éjjel-nappal körmölniük s gépen írnok kellene, hogy azt a papírt és írószert elhasználhassák, amit az erre a célra előirányzott összegeken vásárolhatnának. De mert a csendőrnek őrjáratba is kell mennie és az iskolaszolgának néha sepernie, nyilvánvaló, hogy az így "megtakarított" írószerátalány más oly dologra fordíttatik, amelyet nem lehet nyíltan beírni a költségvetésbe. Kár volt tehát a titoktartási eskü, mert "árulások nélkül" is jól látjuk, mi ellenzékiek is, hogy bizonyos oldalakon tovább folyik a pénzpocsékolás.

Ez az előttünk lévő ínségköltségvetés, - amely a zavar, a kínlódás költségvetése, de nem - az őszinte takarékosságé -, igazolja az ellenzék másfélévtizedes kritikáját. Ha intő szavunk kezdettől fogva meghallgatásra talál, legalább részben, úgy ma ebben a köztársaságban egészen más élet volna.

Évek hossz sora óta kérünk, követelünk munkaprogramot, amely az egész állam területére kiterjedne. Ma a törvényhozás munkája az állami költségvetések megszavazásából, egynéhány idétlen gazdasági törvény megalkotásából - lisztkeverés, kenyérsütés - és az adóemelési, új adókat bevezető s az adóügyi eljárást megszigorító törvények lavinájának a közönségre való zúdításából áll.

Ellenben semmi sem történik, amire a közönség különösen vár. Az ember már egész könyvtárra való anyagot talál a cseh és a szlovák faj nemzeti egységéről, ami nagyon, de nagyon tizedrangú kérdése a csaszlau vidéki ipari munkás és az árvái szlovák juhász számára. De másfél évtized alatt a kormány tagjai az ujjúkat sem mozdították meg annak érdekében, hogy Ruszinszkón és Szlovenszkón is ugyanolyan olcsó legyen a hitel, mint a kiváltságos történelmi országokban. Ma ebben a viszonylatban olyan aránytalanság van, hogy ez a kérdés az állam egységességének elbírálásánál igen súlyosan esik latba. Ruszinszkón és Szlovenszkón a pénzintézetek 12 százalékos alapon dolgoznak, de a költségekkel a hitel 14 - 16 százalékba kerül. Ily alapon az adós a tőkét 7 év alatt visszafizeti a hitelezőnek. Újabb 7 év alatt másodszor fizeti meg a tőkét s adóssága még mindig fennáll változatlanul. A történelmi országokban 7-8 százalékos alapon az adós 14 év alatt - ha ugyanannyit fizet mint Szlovenszkón vagy Ruszinszkón - tőketartozását is letörlesztheti. A cseh és a morva gazdaság részére ez a kamatfizetési differencia minimálisan 100 százalékos megtakarítást jelent, mert így a Morván inneni és a Morván túli adósok helyzete úgy aránylik egymáshoz, mint 1 : 2, miután a szlovenszkói és ruszinszkói adós legalább kétszerakkora összeggel fizeti vissza tartozását, mint a cseh és morva adós.

De a kormány ugyanilyen tudatos tehetetlenséget árul el a mezőgazdasági és ipari termelés diszparitásának megszüntetésénél is. A mi gazdánk nem ragaszkodnék a magas búza és marhaárhoz, ha ipari termékszükségletét olcsón szerezhetné be. A kartellek megrendszabályozására gondolok, amire nézve még csak kísérlet sem történt.

A közmunkák, az útépítések, vasútépítések, talajjavítás, vízszabályozás, villanyosítás, kórházak és egyéb népjóléti intézmények építése terén másfél évtizede követelünk igazságos osztályrészt Ruszinszkó és Szlovenszkó részére. A kormányrezsim azonban itt sem törődött az államegységgel, és mint már évek előtt a Beregszászban 1928 október 14-én tartott kongresszusán kiszámítottam, súlyos milliárdokkal rövidítették meg Ruszinskót és Szlovenszkót, melynek szegényítése, koldussá tétele volt a kormány pénzügyi programja. Hodža miniszter úr Ruszinszóknak és Szlovenszkónak ezt a bűnös mellőzését most nyíltan beismerte a költségvetési bizottságban s mentségére azt hozza fel, hogy nálunk nem voltak meg azok az autonóm önkormányzati szervek, amelyek a közmunkákat mint vállalkozók végeztették volna. Ez Hodža féle gonosz beállítás. Gonosz azért, mert a csehszlovák centralista kormány az oka, hogy a ruszinszkói autonómia ma is csak a békediktátumban s az alkotmánytörvény holt betűjében van meg, de különösen gonosz azért, mert azt a ruszinszkói népet akarja tenni felelőssé a centralista kormány bűneiért és mulasztásaiért, amely nép másfél évtizede követeli az önkormányzatot. De különösen gonosz beszéd ez annak a Hodža miniszternek a szájából, aki saját személyében és pártja, valamint pártjabeli miniszterei útján minden önkormányzati, autonomista törekvésnek legádázabb ellensége volt.

A kormány Ruszinszkó és Szlovenszkó elszegényítési politikáját ma sem adta fel, sőt abban egyenesen kitombolja magát a könyörtelen adóbehajtásokkal. A közönség között esetleg még meglevő utolsó készpénzt is elveszi. A kormány ez eljárásában a horribilis adóhátralékokra hivatkozik. Ezek összegét nem áll módomban ellenőrizni s csak annyit tudok, hogy a pozsonyi és ungvári vezér-pénzügyigazgatóságok és a prágai pénzügyminisztérium is hét lakat alatt őrzik a titkot, hogy az adóhátralékokból mennyi jut a történelmi országokra s mennyi a mi szegény népünkre. De ha megfontoljuk azt, hogy a kormány nem éppen olcsó propagandaszervei útján nem éppen példás szerénységgel az egész világot telekürtöli, hogy milyen hallatlan áldozatokat hoz Ruszinszókért, - mert talán 10 vagon Ínség-kukoricára vám és vasúti szállítási kedvezményt adott, de a kukoricát a Verchovina lakosával megfizettette, - úgy másra nem következtethetünk, mint, hogy az adóhátralékok mérlege a történelmi országokban aránytalanul kedvezőtlenebb, mint Ruszinszkóban. Ha a kormány mondhatná, bizonyára propagálná, hogy Podkarpatská Rus nem fizet adót. Ezzel a valótlansággal azonban mégsem mer előállni a kormány, így titlolódzásul miatt kénytelenek vagyunk megállapítani - deduktív úton - hogy a történelmi országokban - abszolút és relatív is - az adóhátralékok sokkal nagyobbak, mint Ruszinszkón és Szlovenszkón.

Ha a kormány tűzzel-vassal deflációs pénzügyi politikáját követi, ám csináljon ennek megfelelő adóreformot is. A defláció tulajdonképpen azt jelenti, hogy a föld, a mezőgazdasági és ipari termék, másrészt a pénz értékében olyan különbség, eltolódás állott be, melynek alapján megállapítható, hogy a pénznek ma legalább háromszor akkora az értéke a föld, a termény és a termék árához képest, mint pár év előtt. Ebből logikusan csak az következik, hogyha a gazda, a kisiparos termelvényeiért csak egy harmadát kapja annak, amit még 3 - 4 év előtt is kapott, úgy az államnak a költségvetésben ugyanilyen arányban le kell szállítania igényeit a bevételi oldalon és a kiadási oldalon is. Ellenkező esetben - ahogyan a helyzet ma tényleg fennáll a nevetségesen csekély költségvetési törlések után - az úgynevezett törvényes adók legalább háromszoros, elviselhetetlen súllyal nehezednek az adóalanyokra s ilyképpen az adó minden törvényessége mellett elviselhetetlenné s erkölcstelenné válik. Én nem kívánok inflációt, mert az romboló hatást idézhet elő, de követelem, hogy gondoskodjék a kormány a defláció megállításáról, a defláció folytán értékben meg növekedett pénz s a föld, termény és iparcikk ára között jelentkező különbség kiküszöböléséről, ami, ha nem is inflációval, de mindenesetre oly pénzügyi politikai intézkedéssel kell, hogy megtörténjen, amellyel a forgalomban lévő pénzmennyiséget feltétlenül szaporítsák és a pénz s az áru értékében jelentkező egyenetlenséget kiküszöböljék. Amíg ez nem történik meg, addig a különféle gazdasági nyomorjelenségek csak fokozódni fognak s a kormány a nép végső elkeseredése egyre gyakrabban jelentkező kitöréseinek okát ne keresse a kommunista, a magyar, a német ellenzéki pártok politikai destrukciójában, hanem a saját, rövidlátó gazdasági politikájának korlátokságára vessen, mely politika egyenesen gyűlöletessé teszi a nép előtt a kormányrezsimet.

Amíg az államháztartás nem rendezkedik be ezekre a csökkent gazdasági számokra, addig hiábavalók az új adókat bevezető s adóemeléseket rendelő törvények, hiábavaló a tüzzelvassal való behajtás és a vagyonkobzással azonos határos végrehajtás, a költségvetésileg előirányzott összegek nem fognak befolyni egyszerűen azért, mert a nép között nincsen készpénz. Az indokolatlan s különösen a nagytömegű adóárverésekkel a pénzügyi kormányzat egyébként a leghathatósabban támogatja az áru értékcsökkentési irányzatát. Ma, akinek még van némi kis készpénze, bolond volna a szabónál ruházkodni, a piacon élelmiszert vásárolni; csak ki kell lesnie a jó alkalmat s ruhát, élelmiszert tizedrész áron vehet a legközelebbi adóárverésen. Ha a kormány nem ismer kegyelmet az egyes adóalanyokkal szemben, ügy már magasabb gazdaságpolitikai szempontból - ha ezek felismerésére képes volna - be kell szüntetnie a revíziós és repülő bizottságok tevékenységét, az adóárveréseket s az adóhátralékok csillagászati számait adóleírásokkal, elengedésekkel s részlettörlesztések engedélyezésével kell reálisabb alapra hoznia.

Amióta a válságnyomor a mezőgazdaságban jelentkezett, azóta mindig hangoztattuk, hogy a kormány elsőrendű kötelessége közvetlen segélyt is nyújtani a válsággal küzdőknek. A törvényhozás 1931-ben és 1932-ben alkotott is törvényt az elemi csapásokkal sújtottak segélyezéséről. A károsultak a kérvényeket két év előtt adták be, de ma is lesik, és csak egyre várják a kamatsegélyt, amely azonban nem akar megjönni. Amit a kormány e címen tényleg nyújt, az nem sokkal több a semminél, így Jenkén holdangint talán 10 - 12 korona segélyt kaptak egyes gazdák, akik vízáradás és szárazság miatt 100 százalékos kárt szenvedtek. Az adóhivatal ugyanakkor az elemi csapással sújtottak földjeire is holdanként 700 korona hozadékot vett adóalapul.

A kormány egyben excellál: az úgynevezett fináncpolitika bürokráciájában, amely pedig szilárd alapon nyugvó gazdaságpolitika nélkül semmit sem ér. Finánc itt mindenki. És pedig csapnivalóan rossz, de mindenki Rašínnak hiszi magát. A bankjegyforgalom egyre csökken, persze az adók ezért sem folyhatnak be rendesen. Ennek a politikának végső eredménye az lehetne, hogy a bankjegyforgalom minimálisra esnék, a csehszlovák koronának 85 - 90 százalékos aranyfedezete lenne, de ezt a koronát majd csak kirakatokban fognák mutogatni. Ma súlyos gond kisebb városban az 500 koronás, faluhelyen a 100 koronás bankjegy felváltása is. De a gazdasági élet feldönti az ilyen számításokat.

A komoly, részletes, az adóalany segítésére is irányuló gazdasági munkaprogramra követelésével semmi lehetlenséget nem kívánunk. Hiszen a közeli szomszédos államokban s a tőlünk távolabb fekvő országokban is azt látjuk, hogy a kormányok minden lehető eszközzel sietnek az eladósodott termelés segítségére.

Nem állítom apodiktikusan, hogy a más államokban végrehajtott segítési módozatok kivétel nélkül kitűnően váltak be, lehetnek talán teljesen elhibázott intézkedések is, de másutt mégis történik valami s már annak a tudata, hogy a kormány szeme ébren őrködik a lakosság érdekein, a polgároknak bizonyos fok megnyugvást ad s így a gazdaságilag talán kétes értékű intézkedéseknek legalább kedvező, megnyugtató erkölcsi hatásuk van, ami önmagában is érték. A lengyel kormány felvette a harcot a kartellekkel. Németországban a gazdasági és pénzügyi szükségrendeletekben valóságos hypertrófia mutatkozik. Magyarországon bevezették a részleges gazdamoratóriumot, amely az államhatalom financiájára is jelent előnyt. Ennek kedvezményeit csak az veheti igénybe, aki köztartozásait rendezte. Csehszlovákiában természetesen nem elég a gazdamoratórium s azt szélesebb alapokra kellene helyezni. Nem kívánom az általános moratóriumot, amely a pénzpiacon zavarokat keltene, de feltétlenül segíteni kell az oly adóson, aki önhibáján kívül nem képes fizetni. Ennek feltételéül szabható meg az adók rendezése, ami a kincstárra is előnyt jelentene. Ily módon az állam a legkönnyebben juthat követeléseihez. A fizetőképes adós természetesen teljesen kizárandó minden moratórium-kedvezményből. Ily módon a hitelforgalom sem bénul meg, viszont, akik nem képesek fizetni, azok is igyekezni fognak az állammal szemben fennálló adósságaikat rendezni. Ezeket nem akarja a csehszlovák kormány figyelembe venni. Már pedig gazdasági hullahegyekkel és csőd -, kényszeregyezségek és fizetésképtelenségek temetőjével államot igazgatni és fenntartani nem lehet. Ennek a tudatos tehetetlenségnek és tétlenségnek deprimáló hatása van az általános hangulatra is, ami előbb vagy utóbb csak rosszra vezethet.

Az 1933. évi csehszlovák állami költségvetés tehát az úgynevezett takarékos költségvetés. Ez a takarékosság azonban - nagyon enyhén szólva - furcsa. A költségvetés összeállítói nem vették figyelembe, hogy mi a közszükséglet és mi a fényűzés. Meghagyták a fényűzést jelentő horribilis kiadásokat s törölték a közszükségletet jelentő tételeket. Valamint a földműves, még ha oly rossz helyzetbe is jutott, nem takarékoskodhat a vetőmagon, úgy az államnak sem szabad takarékoskodnia az iskolákon, a kultúrán, a közmunkákon, a juszticián és az amúgy is rosszul fizetett alkalmazottai bőrén.

Az, állami költésvetés első csoportját kitevő tulajdonképpeni állami igazgatás 1932-ben 10 - 12 milliárd koronát igényelt s ezt 1933-ra leszorították 8.7 milliárdra, vagyis a megtakarítás 1.42 milliárd korona, vagyis 14 százalékos. Kétségtelenül helytelen volna az a követelés, hogy az egyes tárcák költségvetését lineárisan 14 százalékkal csökkentsék s a költségvetés összeállítói nem is alkalmazták ezt a mértéket. Ha az alábbiakban mégis ehhez viszonyítva nézzük az egyes tárcák kiadásainak csökkentését, úgy ezt azért teszem, hogy mindenki lássa, hogy a kormány takarékoskodása milyen helytelen volt.

A köztársasági Elnök kabinetirodája mindenesetre jó példát mutatott a takarékosság terén, amennyiben az 1932. évi 18,877.300 koronáról, 15,190.550 koronára szállította le igényeit, azonban az Elnöki katonai iroda fenntartása még mindig 415.000 koronába kerül, amit a szükségszerűség egyáltalán nem indokol.

" A miniszterelnökség a tavalyi 50,5390.200 Kč helyett ugyan teljes 20 százalékkal kevesebbet, 40,214.200 Kč-t igényel, de itt a 20 százalékos törlés nem volt elegendő, mert a nem részletezett "általános kiadások" bizalmas, diszkrecionális rendelkezési összegek, még mindég 5,139.000 koronát s az előre nem látott hasonló természetű kiadások teljes 10 millió koronát emésztenek föl s a hírszolgálatra is 1 millió 416.000 korona kell, pedig a hírszolgálatot jól ellátja a felségesen dotált külügyminisztérium. A miniszterelnökség tárcája terhére fenntartott alkotmánybíróság is csak arra jó, hogy tagjai 135.000 korona diétát vegyenek föl, de ez a jeles intézmény egyebet nem hallatott magáról.

Mindezek azonban csak morzsányi megtakarítások, komolyan spórolni különösen két tárcánál lehet és kell. S ezen a két tárcán tűnik ki az egész takrékossági akció komolytalansága.

A külügyminisztérium tavalyi 155.5 milliós kiadásait leszorították ugyan 124.6 millióra, tehát 30.9 milliót takarítottak meg, ami ugyan meghaladja az általános leszállítás 14 százalékos mértékét, azonban a hírszolgálat szükségletét 10 miliőről csak 8.-.4 millióra szállították le s az orosz-ukrán menekültek segélyezését még mindég nem szüntették be, bár csehszlovák állampolgárok is bőven volnának segélyezendők.

A propaganda és hírszolgálat ma is 22,170.000 koronába s a külügyi diplomáciai képviselet 71 millió koronába kerül, ami mind horribilis szám s nem egy 14 milliós államnak való, még ha az nagyhatalmi részletnek avanzsált is.

De a külügyminisztériumnál ki kell térnem külön a külügyminisztérium palotájának építésére. A prágai Hradzsinban levő Czernin-palota adaptálása, melyet a külügyminisztérium céljaira akarnak használni, eddig 50 milliót meghaladó összeget vett igénybe s még mindég nem készült el. Ennyi pénzzel Ruszinszkó közmunkálatait lehetett volna ellátni. Ruszinszkón azért nem lehetett melioráció, mert nem volt önkormányzat - mondja Hodža -, Prágában a Czernin-palota átalakítására külön fiók államépítészeti hivatalt szerveztek meg, külön telefonnal. A munka rövidesen be is fejeződik. Most írták ki a pályázatot a konyha berendezésére. Stříbrný képviselő, volt miniszterelnök-helyettes tárta fel ezt a konyhakérdést és a hivatalos cáfolat csak annyit tudott hebegni, hogy hát ez még csak pályázati, árlejtési hirdetmény s nem biztos, hogy a külügyminisztérium konyhája 480.000 koronába fog kerülni, lehet, hogy olcsóbb lesz. Elhiszem, hogy valóban olcsóbb lesz. Mondjuk 470.000 koronás lesz a szállítás. De mert a hivatalos cáfolat is megerősíti a 480 ezer koronás maximális pálvázati határt, a szlovenszkói és podkarpatská rusi éhesek vigasztalására felsorolom, Stříbrný képviselő, volt miniszterelnökhelyettes nyomán azt is, hogy mi minden is van ebben a konyhában. Hangsúlyozom, hogy a hivatalos cáfolat a részletekre hebegő választ sem tudott adni. Tehát Beneš külügyminiszter konyhájában olyan sütők lesznek, amelyek automatikusan fütyülnek s maguktól nyílnak ki, ha a kacsa, a rétes megsült. A konyhában van egy hűtő 150 üvegpezsgő, egy hűtő 2 - szer 50 s egy hűtő 2 - szer 25 liter sör behűtésére. Egy márványtartány pisztrángok, egy másik tengeri halak részére készült. Egy majonéz keverőgép óránként 30 liter majonézre. Hogy a vendég urak gyomra el ne romolják ennyi majonéztől, ezért egy másik masina kell, amely óránként 125 liter mokkát szállít. Már a konyhaterv elkészítésekor, nagyhatalmi külügyminiszternek adta magát Beneš! Drága álom!

Helyesen állapítja meg Stříbrný cseh nemzetiségképviselő, volt miniszterelnök-helyettes, hogy a köztársaságnak lesz a világon a legfényesebb külügyminisztériumi palotája s a köztársaságban lesznek a léggyatrább kórházak. Ezt magam is aláírom.

Még szembeötlőbb a takarékosság őszinteségének a hiánya a nemzetvédelmi minisztériumnál, amelynek tavalyi 1 milliárd 625 milliót kitevő szükségletéből az általános 14 százalékos törlési mérték betartása mellett legalább 228,550.000 koronát kellett volna törölni. Ezzel szemben mindössze 57 milliót töröltek, ami azt eredményezte, hogy míg tavaly mindegyik nyolcadik adókorona ment a hadseregre, 1933-ban már minden hatodikat az ármádia emészti föl. Egyenesen tragikus, hogy pénzügyminisztérium tárcája terhére kimutatott 315 milliós fegyverkezési alapból egy fillért sem töröltek, pedig a fegyverkezési alap dotálása a gazdasági nyomor tartalmára teljesen beszüntetendő volna. Tavaly még a költségvetési szükséglet egy nyolcad részét, ezidén - a gazdasági és pénzügyi helyzet további romlása idején - már az egész állami szükséglet egy hetedrészét fordítják hadseregre. Mi más ez, mint legtisztább nagyhatalmi hóbort, mint azt Stříbrný képviselő is megállapítja, akire nem mint kútforrásra hivatkozom - számokkal alátámasztva kimutattam ezt magam is jó egynéhányszor. Hivatkozom őreá mégis azért, hogy nyomorban vergődő népünk lássa, hogy már a cseh nemzet elégedetlensége is elemi erővel kezd jelentkezni a kormányrezsim tékozló gazdálkodásával szemben. Az az állam, amely egész költségvetésén a gazdasági nyomor miatt átlag 14 százalékot spórol meg, ugyanakkor a hadügyi kiadásokat csak 4 százalékkal szállítja le, az a legtiszább militarista állam.

A belügyminiszter 1932. évi 697,603.900 koronányi szükségletéből lineárisan, az éttagos 14 százalék betartásával 97.7 milliót lehetett és kellett volna törölni, ezzel szemben alig 8 százalékot töröltek 51,149.000 korona összegben. Nem csodálható, mert hiszen a belügyminiszter úrnak még mindég nem elég a csendőr és a rendőr s azt reméli, hogy ezek létszámát ezidén sikerül betöltenie. Ügy látszik, igen nagy szüksége lehet a belügyminiszternek a rend éber őreireire, ha még a mai létszám is kevés, pedig az már négyszer akkora, mint az abszolutisztikus monarchia idején volt ugyan ezen a területen.

Ha a csendőrség és rendőrség százmilliókat emészt föl, úgy nem csodálható, hogy nem jut semmi az önkormányzatok részére, amelyek fülig vannak eladósodva.

A kormányrezsim az önkormányzatok kiadós pénzügyi támogatása helyett egyre-másra csinálta az önkormányzati reformokat, míg végre az önkormányzati testületeket sikerült az anyagi tönk szélére juttatni. Ilyen körülmények között alapvető hiba volna gerinces, életerős községi, járási, vagy országos önkormányzatot keresni.

Itt még egy érdekes jelenségre kell kitérnem. A szlovenszkói és ruszinszkói magyarlakta vidékeket a kormányrezsim is mindig végvidékeknek, népességüket vártáknak tekintette. Ezeknek az őrhelyeknek - a telepes légionáriusoknak, a határvidéki fináncoknak, csendőröknek s amint Beneš a közelmúltban mondotta, e végvidékek népességének rendkívül fontos szerepük volna a köztársaság szempontjából, mert Beneš szerint e végvidékeken a kisebbségek, németek, magyarok területein kell az új háborúnak lezajlania. Míg azonban más országokban a vártán állókat minden jóval ellátják, hogy helyüket kifogástalanul tarthassák, itt a vártán álló megbízható elemeket nem támogatják, a többieknek pedig ellenkezőleg, egyenesen a gazdasági romlásukra törnek. Már odáig jutottunk, hogy a végvidékek lakosságával szemben nyílt bizalmatlansággal viseltetik a kormány. Hogy gondolja akkor Beneš, hogy e végvidékek lakossága a kifosztás miatt elkeseredve fog a szomszédos állambeli fajtestvéreire, a német a németre, a magyar a magyarra lőni? A kormány bizalmatlan volt a nagybirtokosokkal szemben s azok földjét elvette s azt az új gazdáknak csaknem ingyen juttatta. De az új gazdák is tönkrementek s nem tudják ellátni az őrszolgálatot. Ha a kormány nem akar gondoskodóim a végvidékek lakosságáról, akkor hagyja ezt a népet szabad akaratára s ne kívánja, hogy e népek életüket, vérüket és pénzüket áldozzák a köztársaságért, melynek kormánya viszonzásul megfosztja őket a legszerényebb életlehetőségektől is. Guyon tábornoknak az 1848-as magyar szabadságharcban, a híres branyiszkói ütközet előtt kiadott jelszava és parancsa ma is ismeretes és igazság: "elől dupla lénung, hátul kartács." A csehszlovák végvidékek őrállóinak, németek, magyarnak csak kartács jut és még az egyszeri lénungról is megfeledkeznek. Ma már ott tartunk, hogy nekünk nem szükséges ellenzéki politikát csinálnunk, mert ezt a munkát elvégzi a kormány a maga destruktív és destruáló cselekményeivel. Ma az agrárpárt s a szoc.-dem. - párt, a kormányzat hajdan legerősebb pillérei is, elvesztették bizalmukat a kormányzattal szemben, mert a pártok nem tudják betartani Ígéreteiket. Igaza van Hrušovskýnak, hogy az ellenzék óriási tért hódít, de ez nem a destruktív, vagy államellenes vagy ellenzéki politika, hanem a kormány destruktív gazdaságpolitikájának következménye.

Egyenesen szomorú, hogy a rosszul értelmezett takarékoskodás folytán az igazságügyi tárca szükségleteiben is 33 milliót törültek s a költségvetését 290,061.000 koronára szállították le. A bírák a fizetés-leszállítás előtt is rosszul voltak fizetve, ezen kívül, illetve éppen ezért kevés volt a bíró. A bírói függetlenség amelyről Fajbor, Legfelső bírósági elnök is megállapította, hogy ez csak papiroson van meg Csehszlovákiában, elsősorban az anyagi függetlenséget követeli meg. És mert ez nincs meg, a fiatal, ambiciózus bíró hívatali fölöttese politikai pártjának taligáját kénytelen tolni, mert különben ott felejtik a vasúti összeköttetést is nélkülöző járásbíróságon élete végéig. Ez az állapot nem válik igazán a Juszticia dicsőségére.

Az igazságügyi tárca szükségletét csak növelni kellene, hogy a bírák s a bírósági hivatalnokok száma is emelhető legyen, hogy ne fordulhassanak elő oly esetek, amik Ruszinszkóban mindennaposak, hogy bírósági cselekményeket, főtárgyalásokat, foglalásokat, árveréseket nem lehet megtartani, mert "az iratok elvesztek" s csak 6 - 12 hónap múlva kerülnek elő. Ha erről nem volna tudomása az igazságügyi miniszter úrnak, úgy csak azt ajánlom, hogy a bölcs Harum ál Raschid mintájára személyesen győződjék meg váratlan látogatással és úgy fog járni, ahogyan English volt pénzügyminiszter úr az egyik sziléziai adóhivatalban, amikor rokona ügyes-bajos dolgában interveniált s a tízóraizó irodafőnök egyszerűen kidobta, nem ismerve fel benne a minisztert.

Csak mosolyogni lehet azon, hogy a még mindég 2 millió koronát igénylő unifikációs minisztériumban nem csináltak 100 százalékos törlést.

A takarékossági düh alaposan elintézte az iskolaügyet. Míg tavaly 1014 milliót fordítottak kultúrára, s a státuson kívül a tanítói fizetésekre külön 800 milliót vettek fel, ezidén csaknem 45 százalékos megtakarítással 980 millióba szorították be mindkét tételt, vagyis az 1841 milliót. Igaz, hogy a százmilliókat emésztő cseh, úgynevezett kisebbségi iskolák indokolatlan igényeit némileg leszállították, ami önmagában helyeselhető, de az iskolaüggyel mégsem volt szabad így elbánni, ellenben annál szükségesebb volt a tételek átcsoportosítása a nemzeti kisebbségek kultúrájának javára és szükségleteire.

Nem hagyhatom itt szó nélkül a csehszlovák iskolapolitika másfélévtizedes hibáit. Az iskolaügyi minisztérium talán a belügynél is szorgalmasabb volt a reformok kiagyalásában. Csinált négyfajta középiskolát a két típusból, hogy 1932-ben mind a négyfajta középiskola alsó három osztályát polgári iskolai színvonalra szállítsa le. Ezek a reformok nemcsak megfontolatlanok, hanem sok esetben esztelenek voltak. Ha valahol, úgy az iskolai oktatás és nevelés terén indokolt a reformok óvatossága. Élénk emlékezetünkben van még, hogy a magyar közoktatásügyi minisztérium 1906-ban legeleször egy gimnáziumban vezette be az egyhuzamban való tanítást, a következő évben öt középiskolában, s a szerzett tapasztalatok alapján a harmadik évben az egész állam valamennyi intézetében. Pedig az egyhuzamban való tanítás mindössze alakiság volt. A csehszlovák iskolaügyi minisztérium - ha már új típust nem csinált - úgy legalább a vizsga és érettségi vizsga rendjét "reformálta", de a mai napig nem jutott nyugvópontra. Pedig még a mai vágtató időkben is jó volna békén hagyni az iskolákat néhány évig, hiszen a folytonos, gyakran évközi változások mellett tapasztalatokat sem lehet szerezni.

Az elemi oktatásnál súlyos hibák történtek a gazdaságosság ellen az úgynevezett cseh kisebbségi iskolák szervezésével. Egy-két finánc, beamtergyerek számára megcsinálták Podkarpatská Rusban és Szlovén-síkon az egyébként teljesen felesleges cseh iskolát, abba a magyar, német gyerekeket átcsalogatták anyagi kedvezményekkel, ajándékokkal, ruhával, tanszerrel, a konceszszió, a licenc tulajdonosát pedig megfélemlítették. Micsoda horribilis pénzpocsékolás volt ez. Milyen félreértése és megcsúfolása a valódi kultúrának és művelődésnek!

A felekezeti és községi iskolák államosítása egyenesen erkölcstelen módon indult meg. Az állam egyszerűen megparancsolja, hogy az iskolaszék új iskolaépületet építsen, különben az iskolát államosítja. Az iskolafenntartónak nincs pénze az új iskolaépületre, megtörténik az államosítás és - csodák csodája - az állami iskola céljaira már megfelel a kifogásolt épület, annak nem kell új palota. Ez erkölcstelenség, hiába hivatkoznak 10 törvény ötven paragrafusára.

Már eleve tiltakoznom kell a Dérer féle államosítási tervezet ellen, amellyel az iskolaügyi miniszter karácsonykor, a béke ünnepén a végsőkig zaklatta fel a szlovenszkói és ruszinszkói vallásfelekezetek békéjét és nyugalmát. Mint az eddig nyilvánosságra került részletekből kitűnik, a kormány itt nagyon csúnya, kiuzsoráz szerepre akar vállalkozni, amikor a felekezeteknek az iskolai célokat szolgáló vagyonát minden kártérítés nélkül ki akarja sajátítani. Az állam óriási vagyonhoz jutna s ezzel a felekezeteket anyagilag tönkretenné. A kormány kártérítést még kilátásba sem helyez, így igazán könnyű csinálni állami iskolákat.

De a felekezeteket nem a javaslat anyagi része sújtja elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy az évszázados, sőt évezredes kegyes, vallásos oktatásra és nevelésre szánt alapítványokat, alapokat és adományozásokat felekezetnélküli, istentelen iskolai nevelésre és oktatásra akarja elkobozni a kormány. Ám az egyház, a vallás örökéleti, még ha az a vallás tűzimádásban is jut kifejezésre s a valláserkölcsi nevelés nem lehet a változó kormányok szeszélyes felfogásának függvénye. És ha Dérer miniszter revolvert szegez a felekezeti tanítók mellének az államsegélyek megvonásával, akkor is csak annyit mondhatunk: vigyázzon, hogy ne üsse meg nagyon a bokáját. A felekezetek ellenállása kemény lesz az ő internationalista, mégis sovén nacionalista gyomrának is.

Új reformok helyett az iskolaügyi miniszter úr inkább azon törhetné kissé a fejét, hogy miért nem létesített egyetlen új magyar szakiskolát sem, bár dicső elődje, Hodža már 1926-ban elismerte, hogy a magyarságnak joga van több középfok szakiskolára és tanítóképzőre, mert az egyetlen kétes nemzeti értékű pozsonyi tanítóképző kevés.

Nem kevésbé hálás feladat volna az iskolaügyi miniszter úr részére annak a kiderítése, hogy az évszázadok előtt pengő aranyban letett alapok és alapítványok hová lettek s miért nem tudja a minisztérium kiadni ez alapok kamatait ösztöndíjakra, segélyekre. A Pálffy alapítvány sorsát is jó volna tisztázni, mielőtt a csúnya kéz az egyházi iskolavagyonra nehezednék. Ha a miniszter úr eme régi alapítványokról nem tud számot adni, hogyan kívánja, hogy az egyházak most nyugodt lélekkel reábízzák vagyonukat, amit az alapítók intenciói ellen akar felhasználni?

A földművelésügyi minisztérium költségvetésében manapság ugyancsak bűn a takarékoskodás és az csak újabb bajok forrása és a meglevő bajok betetőzése lesz. Hogyan várható a gazdasági helyzet javítása, ha a kormány teljesen beszünteti a vető-magsegélyakciót, teljesen törli a növénytermelési és állattenyésztési jutalmakat és díjakat, beszünteti az eddig is elégtelen támogatását a termelő és értékesítési szövetkezeteknek, a speciális mezőgazdasági termelési ágak népszerűsítését teljesen megszünteti s most már államsegélyt a szabadalmazott, hithű csehszlovákok sem kaphatnak, így megszűnik minden. A takarékosság lineáris mértéke 32 millió törlést engedett volna meg, tényleg azonban 345,755.400 koronát töröltek, tehát a 14 százalék helyett 15 százalékot. És amidőn a mezőgazdaságról való minden pozitív gondoskodást teljesen beszüntetik, ugyanakkor új terheket akarnak rakni a szőlőtermelőkre azzal, hogy a bort már a termelőnél magasabb adóval akarják megterhelni. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozom.

Hodža földművelésügyi miniszter úr gyon leleményes és amikor már pozitív dolgot sem Ígérhet, elméleti térre csap át. A bizottságban azt fejtegette, hogy minden gazdasági szövetségnél többet ér a belső piac jó megszervezése, mert ha ez megvan, úgy Csehszlovákiának nem lesz áruértékesítési gondja. Nem tudom, sírjak-e, nevessek-e ezen a cinizmuson. Kérdem: hiszi Hodža miniszter úr, hogy eljöhet oly mesebeli idő, amikor Csehszlovákia lakossága maga elfogyaszthatja a saját termésű cukorkát, malátáját, sörét, komlóját, hogy a gépekről, vasról, szénről, üvegről, porcelánról, textiláruról ne is beszéljek? A népesség mai szaporulata mellett ezer év múlva sem lesz Csehszlovákia lakossága abban a helyzetben, hogy a hajdan egész Középeurópára, sőt több világrész kielégítésére beállított mezőgazdasági ipari és gyáripari termelésének eredményét maga fogyassza el. Én sokkal inkább azt látom, hogy Hodža a belső piac üres frázisával a saját bűnös lelkiismeretét igyekszik csendesíteni. Az 1926. évi vámtörvénnyel kapcsolatos tárgyalásokra gondolok. A vámtörvényt magyar képviselőtársaimmal magam is megszavaztam, mert azt reméltük, hogy ezzel az állampolgársági törvényt becsületes megoldáshoz visszük és földművelő népünk helyztén segítünk. De Hodžának akkor nem az volt a fontos, hogy a magyar kisebbség állampolgársági helyzetét javítsa, hanem az, hogy az agrár Magyarországot térdre kényszerítse, megfojtsa. Távolabbi célként ott lebegett szeme előtt a vámháború üzenete, ami be is következett. De a Hodža fegyvere viszszafelé sült el s ma Podkarpatská Rus és Szlovenszkó erdei munkásainak százezrei korgó gyomorral, éhségtől kopogó szemekkel "áldják" a gabonavámokat, a vámháborut. Hodža miniszter úr büszke lehet. Gyászmagyarjainak számugyan nagyon leolvadt, van ma azonban neki egy másik tábora: éhes, rongyos, erdei famunkások, ezek a nyomorult sorsban tengődő, javarészt szlovák és ruszin favágók az ő nagykoncepcióju közgazdasági politikájának áldozatai.

Földművelésügyi miniszter Űr! Tudom s meg vagyok győződve, Ön is tudja, bár nem meri bevallani, hogy nagyvonal közgazdasági konceptióival zsákutcába jutott s most, ha akarna is, nem képes segíteni az ön áldozatain, a munkanélküli erdei munkásokon. Ezért csak egyre kérem, jön a tavasz, engedje meg ezeknek a szerencsétleneknek a szabad gombaszedést, az erdei gyümölcsszedést, a rőzseszedést, hogy legalább meleggé tehessék viskójukat s jóllakhassanak azzal, amit a természet ingyen ad. De ne kívánja meg azt se, hogy a gombászai, málnázni akaró ember 20 - 30 kilométert gyalogoljon az erdőigazgatósághoz engedélyért, hiszen az két napot is igénybevesz. Ennyit mindenesetre megtehet, az állampénztár s az ön pártja érdekeinek sérelme nélkül, az Ön által balsorsra juttatott szerencsétlenek javára.

A földhivatal bírálata na nagyon egyszerű. A földreform munkája be van fejezve, de azt senki sem áldja. Sőt bátran merem állítani, hogy a gazdasági és szociális szempontok kizárásával végzett földreform nagymértékben járult a gazdasági válság fokozásához. A földreform egyetlen egészséges exisztenciát sem teremtett, de tízezreket tett koldussá, régi és új tulajdonosokat, telepeseket és maradékbirtokosokat egyaránt. Képzeljük csak el, hogy ma is megvolnának "átkos" latifundiumaink - pláne vagyondézsma nélkül, amely teher a gazdaságok ütőereit vágta el. Ma nem volna Podkarpatská Rusban és Szlovenszkón munkanélküli, éhes mezőgazdasági munkás és nem volna éhező munkanélküli, mert legalább egy falat kenyér mindenkinek jutna, ha jutott évezreden át. Ma már nem kell senkinek a föld s így egyszerűen lehetetlen jóvátenni azokat a végzetes hibákat, amiket a földhivatal az úgynevezett földreformmal elkövetett. (Sen. Šelmec: Vaši advokáti parcelovali a získali tam miliony!) Ha közbe méltóztatik szólni, kérem magyarul, mert csehül nem értem!

Ugyanilyen balul ütött ki az ipar terén Szlovenszkó és Podkarpatská Rus dezindustrializációjának a jelszava. Kitalálója, Novák, volt miniszter úr boldog lehet, mert hiszen a történelmi országok is annyira dezindustrializálódnak, hogy jobban nem is lehet. Az ipar és kereskedelmi minisztérium tavalyi 44 milliós költségvetését 33 millióra szállította le, vagyis az arányos csökkentés megvan ugyan, de sajnos, hogy a 11 milliós csökkentés mind az állami segélyezések rovására történt, mely tételeken 50 - 75 százalékos megtakarítást ért el az állam. Ilyen körülmények között leghelysebb lett volna, ha ez a minisztérium önmagát is teljesen, 100 százalékosan leépíti s a segélyeket régi összegükben egy másik minisztérium oszthatta volna szét.

A kisiparosok ügyét eddig is nagyon mostohán kezelte ez a minisztérium, most az összesen 4 - 5 millióval annyit sem képes tenni, amennyi a létfenntartáshoz szükséges. Egyenesen kárhoztatandó, hogy az ipari szövetkezeti ügy támogatását ez a minisztérium éppen a legválságosabb időkben teljesen beszüntette. A szövetkezeti központok nem kapnak hitelt s így a tagszövetkezeteket nem tudják ellátni, ennek következtében az egész szövetkezeti hálózat nem tudja teljesíteni feladatait és kötelességeit.

Ami az államközi külkereskedelmet illeti, az hála a szindikátusoknak, deviza és kompenzációbizottságoknak nemsokára teljesen megszűnik s a kereskedelemügyi minisztériumnak egy gonddal kevesebbje lesz.

A postai üzem a zárszámadások szerint is eddig, úgy ahogy, úszik az árral s a saját bevételeiből tartja el magát ezért ezzel külön nem kívánnék foglalkozni, de nagy hiba, hogy a posta a tarifák leszállításával nem képes a közgazdasági életet megsegíteni. Ami például a telefon-berendezési és előfizetési díjakat illeti, feltétlenül elitélendő, hogy azok oly magasak, hogy lehetetlenné teszik a telefonnak szélesebb körben való elterjedését. A helyesebb tarifa a postának is létérdeke. Az ellen pedig a józan kereskedelmi politika nevében tiltakozom, hogy a postadíjszabást is emelni készülnek a nyomtatvány és csomagszállítást illetően.

A vasúti deficit ma a köztársaságnak a munkanélküliség mellett a legsúlyosabb problémája. Eredete nagyon régi keletű. Régi bűnök bosszulják meg magukat. A régi hólbevált vasutasokat az államfordulat után elbocsátották, hogy egy-egy elbocsátott helyére 8 - 10 új embert vegyenek föl, mert így kívánta meg azt egyrészt a szolgálati érdek - új emberek gyakorlatlanok voltak, de különösen a nemzeti érdek. (Sen. Šelmec: Elbocsátották őket, mert megtagadták az esküt!) Az esküt a vasutasok nem tagadták meg! Magyar községekbe cseh állomási elöljárót és vasúti őröket kellett elhelyezni, hogy legyen ki számára cseh iskolát építeni. Csodálható-e, hogy az ilyen szempontok szerint vezetett állami üzem előbb vagy utóbb a csőd szélére jutott? Az iglaui Stříbrný perből is kittünk, hogy voltak idők, amikor a vasútügyi miniszter százmilliókkal csak úgy dobálódzott. Nem természetes-e, hogy ma nincs tízmillió a megkezdett Margitfalva - vöröslői vonal építésének folytatására?

A vasút kezdettől fogva túldimenzionálta magát s így a kezdettől fogva óvatos ellenzéki politikusokat nem lepheti meg, ha ma a vasutak 2 - 3 éves deficitjét már milliárdokkal számolják. Az ily hiányt nem fogják kiküszöbölni azzal, hogy a magánautóbuszforgalmat hallatlan adókkal és egyéb terhekkel megnyomorítják s megsemmisítik. Ezzel a vasutaknak nem használnak s csak újabb adóalanyokat rombolnak. Ez alapvetően elhibázott lépés, ami semmivel sem menthető. Okos, ésszerű tarifapolitikával a veszett fejszének legalább a nyelét menthetnék meg, de ehhez nincs meg sem az őszinte jóakarat, sem a megértés.

A félreértett takarékoskodás legszembeötlőbb a közmunkaügyi minisztérium tárcájánál, melynek tavalyi 762,490.800 koronát kitevő szükségletét csaknem teljes 200 millióval, illetve mintegy 28 százalékkal szállították le 567,468.900 koronára. Ámde eme költségvetési fejezetben vannak a különböző állami alapok, az útalap, elektrizációs alap, vizitalap, amelyeknek legfontosabb bevételi tételük az állami hozzájárulás. Ezekének az alapoknak a költségvetései felveszik ugyan az állami hozzájárulásokat - a tavalyi dotációkkal szemben átlag 25 - 40 százalékkal alacsonyabban - ezt a csökkentett dotációt is azonban csak abban az esetben kapják meg ezek az alapok, ha meglesz az új belső beruházási kölcsön. Erről az újabb állami kölcsönről alább még lesz némi mondanivalóm, egyelőre feltételezem a kormánnyal együtt, hogy lesz beruházási kölcsön s így lehet beruházás is. De ha el is fogadom, - egyelőre - a kormánynak ezt az optimizmusát, nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy rámutassak, hogy az állami költségvetésnek ez a fő pillére, a közmunkaügyi tárca, a szép külső ellenére milyen felfújt, papírmasé mű éppen azért, mert a szilárd tartalom - a pénz - még a jövő kérdése.

A vidék elektrizációjának céljaira a villamosítási alap 25 milliót fog kapni, ha meglesz a kölcsön. Sajnos, a költségvetés nem részletezi, hogy ebből mennyi jutna Podkarpatská Rusnak.

Állami utakra és hidakra a rendkívüli kiadásokkal együtt 86.6 milliót szándékszik fordítani az állam, ennek azonban csaknem fele, 42 millió, Csehországban marad, míg Ruszinszóknak mindössze 4 millió 918 ezer korona jut. Ügy látszik a kormány abban a hiszemben van, hogy Ruszinszóknak elég néhány kupac kavics s egy-két fahíd, amit a jövő tavasszal elvihet az árvíz. Ahol oly ragadó folyók vannak, kár oda drága hidat adni. A közmunkaügyi minisztérium ezidén - nagyon helyesen - mellőzte a tervezett út és hídépítések név szerint való felsorolását, ami még tavaly is megvolt. Helyes ez a felsorolás-elhagyás azért, mert legalább nem csinál étvágyat az érdekelt vidék lakosainak, mint a múltban történt, Visk városnak és másnak.