Řeč sen. Böhma:

Tisztelt Szenátus! A beterjesztett törvényjavaslat megint csak ujabb bizonyitéka anrak, hogy a mi kormányunk, különösen gazdasági kérdésekben, többnyire elkésetten intézkedik. Ezt látjuk a gabonavámok behozatalánál, amikor a pártpolitikai taktikázások és megalkuvások folytán oly későn jutott az idézett törvény tető alá, hogy már annak úgyszólván semmi kihatása nem volt az áresésből kifolyólag bajbajutott mezőgazdaságra. Ugyanezt látjuk az ősszel életbeléptetett őrlési és keverési törvénnyel kapcsolatosan. Pártunk a német keresztényszocialistákkal egyetemben, cirka egy év előtt, beterjesztett egy hasonló őrlési javaslatot. A kormány azonban ezt annak idején nem tárgyaltatta le, mivel a javaslat nem tőle származott. 10 hónapig várta kormány ezen javaslat beterjesztésére és így célja tévesztett lett, mert különösen a kisgazdán már nem segített. Hibás és elkésett intézkedések történek a 150 milliós rendkívüli segély és az 1300 milliós beruházási törvénynél, mert amikor a szétosztás körüli pártmarakodások itt végetérnek, az eredeti célra alig marad valami a nagy összegből szétosztásra.

A legutolsó hat hónapon belül mindazok, akik csak a kormány tagjai közül megszólaltak, mindannyian valami biztatót beigértek. Az igéretekből azonban vajmi kevés vált valóra. S ha valamelyik mégis törvénnyé vált, akkor is végrehajtása szenvedett késedelmet.

A beterjesztett törvényjavaslat fontosságát elismerem, de a vicinálisok megváltása körül olyan késedelmek történnek, amelyekből kifolyólag mérhetetlen kár származik a közgazdasági életre. A vicinális vonalaknak az állam által való átvétele különösen Szlovenszkón rendkívül fontos és nagy horderejü, mert hiszen belevág a szlovenszkói tarifális kérdés egész komplexumába. Ennek helyes megoldása az ottani leromlott gazdasági helyzetnek javulását és megmentését jelentené. A mostani tarifális viszonyok Szlovenszkón egyszerüen tarhatatlanok és katasztrófálisokká válhatnak, ha rövidesen megoldást nem nyernek. Sajnos a kérdésben hiába emeljük fel szavunkat a parlamentben, hiába terjesztik fel a kamarák és egyébb gazdasági szervek hivatalos jelentéseiket, hiába minden deputációzás, hiábavaló még Stodola folytonos rekriminálása, Prágában süket fülekre találunk. Itt megértés nem terem számunkra. S talán találóan aplikálom a háborúban Romániában hallott egyik óromániai ember kijelentését, hogy Erdélyt szeretnék megszerezni, de az erdélyi románok nélkül. Az hiszem, így vagyunk mi Prágával, nem mi keltünk Prágának, hanem csak Szlovenszkó. Ezért mi hiába kérünk, követelünk, bármennyire is jogos legyen kérésünk: S ha még az összes szlovák törvényhozók is összeállnak, akkor sem tudnak semmit sem kiverekedni Prága ellenében, mert rajtunk segíteni, bajainkat orvosolni nem akarják.

Itt van például a Margitfalva-Vöröskő közötti vasutépítés esete. A MargitfalvaVöröskő közötti vasut épitése körüli eljárás a legtipikusabb iskolapéldája annak, hogy Prágában hogyan kezelnek bennünket. Évek óta deputációzások folytak, nagy beszédek hangzottak el e kérdésben, a kamarák űléseztek, a szakkörök ankéteztek és Prágában nagy beigérések történtek. Minden évben előlröl kezdődödtt az őszinteségnélküli porhintés miniszteri nyilatkozatok útján.

Szerepelt ez a kérdés a beruházásoknál, szerepelt ez a vasuti költségvetés keretén belül szerepeltek a nagy számok Szlovenszkó felé, annak elhitetésére, hogy ezen nagy összeget ott rövidesen invesztálják és kenyerhéz, jutnak az ottani munkanélküliek. Szlovenszkón felujongott a szlovák sajtó, méltatták Prága nagy megértését. Mi azonban láttuk, hogy mindez csak szemfényvesztés. Ma már könyörtelénül le kell, hogy leplezzük ezt a kétszínü játékot. Az évekig húzódó vasutépitkezés tulajdonképen csak felmérésekben és előkészitésekben nyilvánult meg. És most, hogy ősszel, a nagy szlovenszkói nyugtalankodásra beállították és preliminálták a 27 milliót erre a beruházásra, már is megdöbbenéssel azt halljuk, hogy le akarják szállítani az összeget 18 millióval és annak csak egy kis hányadát fogják felhasználni.

Ilyen metódusok után nem csodálkozhatunk azon, hogy Szlovenszkó gazdaságilag egyre rosszab helyzetbe kerül, amelyen Prága segíteni nem akar, avagy nem tud és ezért más utakat kell keresnünk, mely gazdasági életünket fellendítheti. A belföldi eddigi törvényes intézkedések meddők és nem konceptiózusak, nem segítenek sem Szlovenszkón, sem az egész republikánk gazdasági helyzetén. Mivel azonban azt látjuk, hogy nemcsak a belföldi tett intézkedések nem kielégitők, de külkereskedelmi politikánk is helytelen vágányokra szalad, jövő megmaradásunk érdekében keresnünk kell az utat, mely ebből a gazdasági kaoszból kivezethet.

Szükségesnek tartom, hogy ezuttal a legaktuálisabb és egyuttal Európa jövő gazdasági, sőt mondhatjuk politikai fejlődésére nézve is messze kihatással bíró eseménnyel foglalkozzam. Ez a német-osztrák vámunió kérdése.

Mindenekelőtt konstatálni kívánom, hogy a mindig mindenttudó külügyminiszterünket s e réven kormányunkat nagyobb meglepetés nem érhette, mint amikor a németosztrák vámunió ténye tudomására jutott. Ezt megerősíti Kramář egyik cikkében, mikor kijelenti, hogy mindaz, ami történt nagy meglepetés volt számunkra, nem az első és talán nem is az utolsó. Ez a rosz informáltság tulajdonképen külügyi szervünknek örökéletü fiaskója marad és attól tartok, hogy esetleg reparálhatatlan büne is. Ezen tény felett tehát nem lehet és nem is szabad egyszerüen elsiklani. Az letagadhatatlan, hogy egész politikai és gazdasági életünkben oly konsternációt idézett elő a vámunió bejelentése, hogy ma is a jövő kialakulását illetőleg teljes a kaosz, a bizonytalanság és a különféle illetékes tényezök nagyhangú, de eléggé eltérő, sokszor bizonytalan s határozatlan kijelentései csak takarói a kulissák mögötti izgalmaknak, ijedelmeknek és tervnélküliségnek. Találóan jellemzi Kramář a helyzetet, amikor azt írja ugyancsak előbb emlitett cikkében, hogy: "Kevés a megértés minálunk a világkérdések fejlődése iránt, amelyekbe a mi politikánkat be kellene illesztenünk. Sokat beszéltünk Középeurópáról és azt hittük, hogy annak központja mi leszünk és közben Németország előjött az ő nagyszerü tervével".

Nyilvánvaló, hogy külügyminiszterünk a sok tervezgetésben lemaradt. De a legnagyobb mértékben ezen ténnyel kapcsolatban a külügyminiszter úr elsietett, úgyszólván provokativ kijelentésén kell megütköznünk. Kétségen felül áll, hogy nyilatkozatai nem egy meggondolt, előrelátó és higgadt diplomatára vallanak. Csak nem képzelte el talán a külügyminiszter úr, hogy túlmerész és meggondolatlan, támadó élü szavainak oly hordereje lesz, hogy két szabad állam szabad elhatározását meggátolhatja.

A külügyminiszter úr képviselőházi beszédében annakidején biztosította a parlamentet, hogy republikánk a kisantant, a franciák, az angolokkal teljesen azonos felfogást vallanak és követendő eljárásukban is az angolokkal egyöntetüek. Remélem ma már bevallja a miniszter úr, hogy e kijelentése tévedésen alapult, mert hiszen köztudomásu, hogy a francia és angol külügyminiszterek kijelentései nem kongruensek. Az angolok egy áthidaló és az ügy levezetésére alkalmas népszövetségi tanács elé utalták az egész komplexumot és így óhajtják a kérdést levezetni, hogy annak helyes kifejlődését ne gátolják, biztosítsák. Ez homlokegyenest ellentétben áll Beneš miniszter úr harcias nyilatkozataival és vétózásával szemben.

Jellemző az esetre az is, hogy míg a kormány sajtója és a külügy által instruált külföldi sajtó a sajtókampány első frázisában állandóan a genfi egyezmény megsértése körül hadakozott és állandóan csak a szerződésszegést emlegették, ma már túlnyomóan a kérdés gazdasági kihatásairól elmélkednek, de itt is inkább arról, hogy milyen hátrány származnék a vámunióból kifolyólag Ausztriára és esetleges csatlakozás esetén Magyarországra nézve. Érthetetlen ez a logika és ez a gondolkozás. A külügyminiszter úr mindig a más bajával törődik, mindig a más feje fáj neki. Azt hiszen minekünk elsősorban a mi nézőpontunkból kell a kérdést megvilágitanunk, keresni kell az utat, amely a legcélravezetőbb, amely érdekeinknek legjobban felel meg. Meg kell vizsgálnunk, de objektive, országunk gazdasági helyzetét, s ha célirányos jövőnk szempontjából a csatlakozás a vámunióhoz, úgy holmi preesztizskérdésekért és nagyhatalmi hóbortokért nem szabad egy pillanatig sem várakoznunk és tétováznunk, de csatlkozni kell a gazdasági egységhez, amely jövőnket mentheti meg. Ha azonban csak az eddig elhibázott külpolitikánk befolyása alatt döntünk ezen életbevágó kérdésben, úgy akkor esetleg gazdaságilag oly izoláltságba kerülhetünk, mely egész létünket veszélyeztetheti.

Vizsgáljuk meg tehát most republikánk gazdasági helyzetét. Természetes ezen vizsgálódásunknak objektívnek kell lenni. Ha őszintén kell válaszolnunk, akkor csak azt válaszolhatjuk erre, hogy gazdasági helyzetünk ma rossz, sőt - sajnos - egyre rosszabbodik. Csak egyedül a kormány vezetői optimisták, a gazdasági faktorok ezzel ellentétben pesszimisták. A rideg való az, hogy külkereskedelmi forgalmunk katasztrófálisan csökken és a márciusi helyzet is rosszabb, mint a februári.

Ha az ez évi márciusi külkereskedelmi forgalmat összahasonlítjuk a mult évivel, akkor szomoruan meg kell állapitanunk, hogy egyharmaddal csökkent. Ha pedig az 1929. év mérciusával vetjük össze, akkor azt látjuk, hogy nem kevesebb, mint 40%-al esett vissza az összforgalmunk. 1929-ben 3175 millió, 1930-ban még 2833 millió és 1931-ben ugyanezen idöszak alatt pedig már csak 1918 millióra rugott az összforgalom értéke. Ez már katasztrófális esést jelent. A behozatal is erős visszaesést mutat, mert ez csupán 880 milliót tesz ki, tehát az 1930. év ugyanezen hónapjával szemben 35%-os és 1929-el szemben 46%-os esést tüntet fel. Mint jelent ez a behozatali esés? Hogy a készáru feldolgozáshoz szükséges nyersanyagot a gyárak nem hozatják be, mert a közeljövő semmi kilátást sem nyujt arra, hogy javulás álljon be jövő gazdasági helyzetünkben és így nagyobb megrendelésekhez jusson a gyáripar. Ez álla vasiparra, de elsősorban a textiliparra. Itt a nyersanyag behozatal az 1930. évhez képest cca 50%-al esett.

Az ez évi március havi kivitel öszege pedig csak 1038 millió koronát tesz ki, amely az 1930 évi márciusi hónappal szemben 30%-al s az 1929 szemben 33%-al zuhant vissza.

Ha az egész első évnegyedet tesszük vizsgálat tárgyává, akkor azt látjuk, hogy az aránylag még szomorubb képet mutat. Vessük össze 1930. és 1929. évekkel. Az 1931. év első negyedében az összforgalom már csak 5692 millió boronát tesz ki az 1929. év összforgalom értékével szemben, mely 8245 millió korona volt, vagyis 1931-ben 2553 millió koronával, azaz 31%-al esett az összforgalom és 1929-el szemben pedig 34.5 %-al. Ily abnormis visszaesésre a kormánytényezők karácsony utáni optimista nyilatkozataival és beigérgetéseivel szemben nem voltunk elkészülve.

A behozatal ez év első negyedében 34%-al kevesebb volt a múlt évivel szemben és 43%-al esökkent 1929-el szemben.

A kivitel 29%-at kevesebb ez évben 1930-al szemben és 25%-al, ha az 1929-es évvel hasonlitjuk össze.

Csak egyedül a textilipart 450 millió korona vesztesség éri és a faipar 9064 vagon fával exportált kevesebbet ez év első negyedében, mint múlt éven. Ez a gazdasági perspektiva ránknézve elijesztő. A belső gazdasági helyzet is egyre rosszabbodik minden téren.

A pénzpiacot a nagy pénzfölösleg jellemzi, mely a gazdasági pangásnál szokott mutatkozni. A gyáripar és a kereskedelem nem tudja felhasználni a mutatkozó pénzkinálatot. A kormány által kért 1300 millió beruházási kölcsönt tényleges beruházásokra kellett volna fordítani s az intenció az volt, hogy ezen beruházási kölcsön folytán olyan beruházások történjenek, melyek a gazdasági élet folyamatát megindítják és a munkanélküliséget enyhitik. Erre különösen Szlovenszkó szorul rá, ahol az ipari tevékenység nagy visszaesést mutat és az épitkezési mozgalom szintén pang. Ezzel szemben a kormány az 1300 millió beruházási kölcsönnek cirka csak egyharmadát fordítja beruházásra és az államvasutak részére kiutalt összegen felüli összeget pedig folyó kiadások fedezésére használja fel.

Pártom annak idején rámutatott arra, hogy az inveszticiós kölcsön tulajdonképen nem egyébb, mint a költségvetés hiányának pótlása, amelyet nem a megjelölt célra fognak felhasználni. Az inveszticiók elmaradásának következménye azután az, hogy a munkanélküliség aplanálása nem történt meg és a márciusi statisztika szerint, dacára a tavaszi idénynek, amikor a mezögazdaságnál is sok munkanélküli nyer felhasználást, a munkanelküliek száma 337.921-re növekedett, tekintve, hogy február végi statisztikában csak 336.700 munkanélkülit mutattak ki. (Sen. Šelmec: Ezt az időjárás teszi!) Az mindegy, de a gyáriparban sem kaptak elhelyezést, mert itt is erős leépítés folyik és fökép a textiliparban folyton fokozódik a munkanélküliség. Ez, ugyebár, faktum!

A mezőgazdaság helyzete szintén nem javult, sőt mondhatjuk, hogy rosszabbodott, mert a magyar vámháboru következtében föleg az ipari krizis lépett előtérbe és a mezőgazdaságról azóta teljesen megfeledkezett a kormány. Az ősz folyamán a mezőgazdaság jajkiáltása egészen Prágáig hallatszott és akkor Udržal miniszterelnök úr részéről sietve nagy beigérések történtek és k látásba helyezték a mezőgazdaságnak a nagy és olcsó hitelt. A megszavazott és erre fordítandó 150 millióból azonban a mezőgazdaság mindezideig nem látott semmit sem. A földművelő gazda igényét kénytelen volt teljesen leszállítani és ma éppen csak, hogy éli életét. S maholnap csak a saját megélhetéséhez szükséges földet műveli meg.

A gyáriparnál ugyanazt tapasztaljuk, hogy az is csak állandó visszaesést mutat. Ez áll különösen és elsősorban a textiliparra, a vasiparra, a papiriparra, nemkülönben a faiparra. A gyáripar helyzete jelenleg tehát szintén siralmas és a jövője sem mutat semmi biztatót. Lehetne ugyan valamit a kiviteli hitellel segiteni, amit a kormány már régen be is igért, azonban a gazdasági élet ezen a téren is hiába várja a kormány segitö kezét. Ezen hitel nélkül még ujabb néhány gyár lesz kénytelen üzemét beszüntetni.

A gazdasági élet általános pangása, de különösen a kivitel csökkenése kifejezésre jut a vasuti szállitás erős csökkenésében is. Március hónapban 42.687 vagonnal esett az államvasutak fargalma, mely döbbenetes szám is kell, hogy gondolkozóba ejtse az illetékeseket.

A csődök és kényszeregyezségek lavinája is egyre tart. 1931 márciusban 103 csőd és 544 kényszeregyezség volt a múlt év március 72 csődjével és 344 kényszeregyezségével szemben. Látható, hogy a gazdasági élet menynyire lázas és láza, ahelyett, hogy esne, még mindig tovább emelkedik. Az adóbehajtás azonban mindennek dacára könyörtelenül működik, nincs tekintettel a roszszabbodó helyzetre. Egyre pusztítja az adóalanyokat, a kisexistenciákat, az iparosokat és a kisgazdákat.

Igy fest tehát ma az ország gazdasági helyzete. Ez az igazi képe. Lehet-e ezen segiteni és ha igen, hogyan?

Gazdasági helyzetünkben méltán javulást várhattunk volna, roszszabbodást semmiesetre sem, amiként ezt most konstatálnunk kell, mert hiszen Udržal miniszterelnök úr februári, a gazdasági válság lekűzdésére vonatkozó beszédjében a legnagyobb határozottsággal és optimizmussal beigérte, hogy a kormány oly intézkedéseket léptet életbe, amelyek révén gazdasági helyzetünk rövidesen enyhülni és javulni fog. Sajnos külkereskedelmi mérlegünk és az előbb előadottak éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Annakidején az ellenzék rámutatott a kormánytervek helytelenségére, kapkodó tervszerütlenségére és a tett intézkedések elégtelenségére. De a kormány és pártjai tanácsainkat nem hallgatták meg, javaslatainkat mellőzték. Éppen ezért a mai sivár és egyre rosszabbodó gazdasági helyzetért csakis a kormány felelős, vakon követő pártjaival egyetemben.

Igaz ugyan, hogy Matoušek kereskedelmi miniszter úr úgy találja, hogy a javulás már be is állott és ennek pozsonyi beszédjében kifejezést is adott. A különböző gazdasági szervek jelentései és kereskedelmi mérlegünk azonban ennek ellentmondanak. Matoušek miniszter úr beszédében azt állította, hogy a szlovenszkói gazdasági élet konszolidációja érdekében az elmúlt évben megfelelő intézkedések történtek, ezzel szemben a csehszlovák Gyariparosok országos szövetsége szlovenszkói központjának jelentése azt állítja, hogy a szlovák gazdasági kérdések közül egyiket sem oldották meg az elmúlt évben. Ez a jelentés tehát éles ellen. tétben áll Matoušek úr kijelentésével szemben és itt, sajnos, mégis csak a Gyáriparosok országos szövetségének kell hitelt adnunk, mert Matoušek miniszter úr többet foglalkozik a politikával, mint gazdasági kérdésekkel, sőt azt kell tapasztalnunk, hogy, miként a miniszter úr egy pozsonyi pártgyűlésen is tette, mint gazdasági miniszter szivesebben vesz részt soviniszta heccelésekben, mint a szlovenszkói gazdasági helyzet alapos tanulmányozásában.

Helytelenítenünk kell különben is a kormánynak azt a módszerét, amely az ország gazdasági helyzetének igazi képét nem vetiti elénk, hanem azt elkendőzi. Helytelen és rossz taktika, mely megbosszulhatja magát. Az időelőtti optimizmus nagyobb károkat idézhet elő, mint a pessimizmus, mert az előbbi az éberség és a tettrekészségnek az elernyesztője. Sokkal jobb, ha az ország népe idejében tudja meg a beállott, majdnem katasztrófális gazdasági helyzetünket, mellyel meg kell küzdenie; ennek hatása abban is megnyilvánulhat, hogyha már más faktor nem, úgy a népnek nyomora kényszeríti rá a kormány vezetőjét a reális alapra.

Republikánk gazdasági élete - az általános gazdasági válságtól eltekintve - helytelen kül-és kereskedelmi politikánk folytán lehetetelen szituációba kényszerült a szomszédos államokkal szemben is. Pedig földrajzi helyzeténél fogva ezekre teljesen rá van utalva. Jelenlegi helyzetünk az, hogy Ausztria, amellyel ma még szerződéses viszonyban vagyunk, felmondta a kereskedelmi szerződést. Tekintettel arra, hogy a folyamatban lévő tárgyalásoknál a textilvámok kérdésében oly differenciák merültek fel, amelyek úgyszólván áthidalhatatlanok, nagy a valószinüség, hogy itt is vámháborura kerül a sor, ami annál könyebben is megtörténhet, mert tudjuk, hogy külpolitikánk őszintelenségével, miként a magyar kereskedelmi tárgyalásoknál is tette, vagy holmi presztizs okokból, az utolsó pillanatban borít fel minden jó szándékot. Természetes, hogy akkor itt is feltámadhat a vámháború réme.

Dél felé Magyarországgal, sajnos, még fennáll a vámháború és itt a sok külpolitikai taktikázásra majd ujból ráfizetünk, amiként már ma is sok tizezer munkanélküli munkás áldozata a kormány eme ballépésének.

Jugoszláviával ugyan végre megkötöttük a kereskedelmi szerződést, de ez nem hozta meg a várt előnyöket. Textiliparunk a magyar piac elvesztése folytán nem lett kellőleg kárpótolva a jugoszláv kereskedelmi szerződéssel. Különben is Jugoszlávia érdekel földrajzi helyzeténél és agrárfeleslegénél fogva más előnyösebb gazdasági utakat keres. Erre enged következtetni a német kereskedelmi szakköröknek rövid időn belüli Jugoszlávia kereskedelmi életét tanulmányozó, úgynevezett barátságos látogatása is. Elvégre Beneš további karrierje kedvéért Jugoszlávia nem fog érdekei ellen cselekedni. Máskülönben is jellemzö a Jugoszlávia és Csehszlovákia közötti baráti viszonyra Bradáč jičini beszéde, mellyel a kisantant államainak önérzetét alaposan arculverte és megtapodtá. Bradáč miniszter úr úgy beszél a kisantant államairól, mintha azok a legsötétebb Afrikában volnának. Nem azzal indokolja meg a kisantant - vámuníó létesitésének akadályát, hogy ezen államok nem képeznek egy gazdasági egységet, hanem azzal, hogy Románia és Jugoszlávia kulturnívója balkáni, ott a mezőgazda egy alacsonyabbrendü lény, mely még a robot ideját éli. Mindenesetre Románia és Jugoszlávia ezen testvéri megállapitásokat elkönyvelheti Bradáč miniszter úrnak és csak megerősödik a mondvacsinált barátság. (Sen. Zimák: Meg lett cáfolva!) Az lehet, de én olvastam Bradáč miniszter beszédét, amelyben mindaz, amit itt említek benne volt. Azt is mondotta Bradáč miniszter úr, hogy ott robotosok a földművesek. (Sen. Zimák: Ez tendenciózus elferdítése volt a miniszter beszédének!) Én ezt olvastam!

Lengyelországgal - közismerten - kereskedelmi viszonyunk nem éppen kielégitő, különösen a magyar vámháború óta, melynek következtében Lengyelország sertésfeleslegeit, dacára a kereskedelmi szerződésének, a csehszlovák piacon elhelyezni nem tudja. Lengyelország érdekét rendkívül sérti az életbeléptetett autonom sertésvám és pótvám és előreláthatólag itt a kereskedelmi szerződés reviziójára kerül a sor, de csak úgy, ha előnyöket biztosítunk Lengyelország részére Csehszlovákia hátrányára.

Németországgal ma még fennáll a normális kereskedelmi forgalom, de a német kormány, látva a csehszlovák kormány ellenséges megatartását, nem lehetetelen, hogy a vámunió létrejöttéig is megteszi azokat a belső intézkedéseket, amelyek súlyosan meg. károsíthatják iparunkat és mezőgazdaságunkat egyaránt. A Németországgal szemben használt provokativ hang már azért sem kívánatos és elitélendő részünkről, mert a vámunió létrejötte után Németország és Ausztria, mint egységes német komplexum a történelmi országokat, mint vasgyűrű öleli majd körül.

Utolsónak marad Románia, mellyel meg van a kereskedelmi szerződésünk, de amelynek felvevöképességét állandóan gyengíti a belső gazdasági dezoláltság. Láthatjuk a felsoroltakból tehát, hogy már ma is republikánk bizonyos mértékben izolálva van.

Ebben a sivárságban és vigasztalan helyzetben, amikor a gazdasági depresszió is egyre súlyosabb kihatásaiban, nincs más út, mint uj elhelyezési lehetőségeket, uj piacokat keresni iparunknak, mezőgazdaságunknak egyaránt. Nehéz gazdasági válságunk közepette izoláltságunkban, ha élni akarunk és nem elpusztulni, ha munkásainknak kenyeret akarunk adni, ha füstölgő gyárkeményeket akarunk látni és gazdasági életünkben ujra eleven életet, erőt, akkor bele kell mennünk a nemét-ozstrák gazdasági egységbe, mely éltető levegőt jelent, gazdasági életünkben ujabb piacokat. Ez kell, hogy legyen a végkonkluzió.

A német-osztrák vámuniót, mint gazdasági szervet, a szükség hozza létre. És, ha politikai célokat is szolgál, idővel ez ránk nézve teljesen irreleváns. Fontos, hogy a mai európai gazdasági kaoszban végre egy pozitivum, egy koncepció, mely uj lehetőségeket terent. Egy elindulás, mely az eddig kitermelt kisszerüségeknek, foltozgató gazdasági pepecselgetéseknek véget fog vetni. Ez az, amiért megszünnek a kis államok nagy hazardőrjeinek csintevései. Lehetőséget ad az uj gazdasági alakulás, hogy a vámfalak leomoljanak, a termelés egészségesebb alapra helyeztessék és a munkanélküliek nyomorgóinak százezrei és milliót kenyeret kapjanak, amihez emberi joguk van. Kik merészelnék a nyomort ma itt állandósítani, vagy a kormányunk magára veszi e a felelőséget, hogy a kinálkozó és a nyomort megváltó uj út kiépítését elgáncsolja? Ha ezt megteszi, a munkanélküliek nyomorgóival találja majd szemben magát.

Kormányunk akkor cselekszik az ország népe érdekében, ha őszintén likvidálja a sovinizmus tüzében kitermelt bekerítő, gyűlölet-külpolitikát, rálép az igazi megértés útjára, az igazi megértő népdemokrácia alapjára és kezet nyujt azoknak, akik most gazdasági formában az igaz testvériesülést meg akarják valósítani.

Ha tovább járjuk presztizspolitikánk útvesztőjét, elveszünk és megsemmisülhet minden. Igaza van Kramářnak, aki azt mondta, hogy semmi okot sem találunk arra, hogy jövőnket rózsásnak lássuk. Ezt azonban meg lehetne változtatni, ha most a nép érdeke volna az irányadó, amely azt parancsolja, hogy vonuljunk be az uj gazdasági egységbe, amely megszünteti a tenger nyomort és munkanélküliséget. Ennek elmulasztása esetén a kormány pedig helyrehozhatatlan bünt követ el, stabilizálja százezrek nyomorát, megterheli az állam budgetjét, melynek mérlege végül is megbillen és az ország végső romlását idézheti elő.