An den Minister für öffentliche Arbeiten möchte ich die Bitte richten, bei Vergebung von öffentlichen Arbeiten auch den deutschen Gewerbestand zu berücksichtigen. Wir verlangen nichts Unrechtes, sondern nur die Berücksichtigung der Interessen des deutschen Gewerbestandes im deutschen Gebiete. Daß das Arbeitsministerium den Gesetzentwurf bezüglich der Zivilingenieure zurückgezogen hat, war wohl ein Gebot der Pflicht, da alle daran beteiligten Bauhandwerker und Baumeister gegen diesen Gesetzentwurf ganz entschieden Einspruch erhoben haben. Die am 7. Dezember beim Herrn Minister Spina vorgesprochene Abordnung erhielt die bestimmte Zusage, daß dieser Gesetzentwurf in der jetzigen Form nicht zur Beratung gelangen, sondern daß ein neuer Gesetzentwurf ausgearbeitet werden wird, der durch Beiziehung der gewerblichen Spitzenorganisationen und der in Betracht kommenden Fachorganisationen gemeinschaftlich beraten und ausgearbeitet werden soll. Ich hoffe, daß dieser Vorgang auch eingehalten und daß den Wünschen der in Betracht kommenden entsprochen werden wird.

Was das Kapitel >Ministerium für Volkserziehunig und Unterricht< anlangt, so ist es mir durchaus nicht einleuchtend, daß hier eine Einschränkung des Aufwandes eingetreten ist. Man sollte doch für Volkserziehung im Gegenteil weit höhere Beträge, als sie im Budget figurieren, einsetzen. Die Zukunft des Staates, des gesamten Volkes liegt in der Erziehung und Bildung und es darf daher auch nicht mit den Mitteln hiefür gespart werden. Bei manchen Posten ist nicht gespart worden. So fällt mir wieder die Ausgabepost für die Minderheitschulen auf, die 71 Millionen gegen 61 Millionen im Vorjahre beträgt. Aber das Bemerkenswerte dabei ist, daß diese Beträge nur für čechische Minderheitsschulen verwendet und für deutsche fast gar nichts übrig hat.

Es wurde nachgewiesen, daß solche čechische Minderheitsschulen auch für 2 bis 5 Kinder errichtet wurden, die mitunter von weither zugezogen wurden und dann wurde auch auf deutsche Eltern der Zwang ausgeübt, ihre deutschen Kinder in diese Minderheitsschulen zu schicken. Wo bleibt hier die Gleichberechtigung? Wird man auch 1928 wieder nur čechische Minderheitsschulen errichten und die Deutschen unberücksichtigt lassen? Hier hätten der Herr Ministerpräsident und der Herr Unterrichtsminister Gelegenheit haben, den Spruch >Jedem das Seine< der Erfüllung zuzuführen. Das Ministerium für Schulwesen und Volkskultur hatte sich an die gewerblichen Fortbildungsschulen bezüglich eines Gutachtens wegen Umwandlung der dreiklassigen Fortbildungsschulen in zweiklassige mit zehnmonatlicher Unterrichtsdauer gewendet. Es wäre bei solchen Rundfragen doch dringend notwendig, die gewerblichen Körperschaften zu hören, bevor man so tief einschneidende Änderungen des Fortbildungsschulwesens durchführen will. Gegen diese Umwandlung muß ich mich auf Grund der Beschlüsse der gewerblichen Körperschaften und fachlichen Organisationen verwahren.

Beim Kapitel >Eisenbahnministerium< muß ich der Meinung Ausdruck geben, daß die Rentabilität immer mehr nachlässt, was meiner Meinung nach auf die Verkehrsunsicherheit, die Unbequemlichkeit des Reisens und auf neue technische Mittel zu reisen, zurückzuführen ist. Es müßte hier Vorsorge getroffen werden, dass gegen diese Misstände seitens des Ei-senbahnministeriums etwas geschieht, ohne selbstredend durch eine Mehrbelastung das reisende Publikum in Anspruch zu nehmen. Hier könnte man sich wohl ein Muster an den reichsdeutschen Bahnen nehmen. Bereits im Vorjahre habe ich bei diesem Abschnitt meiner Verwunderung Ausdruck gegeben, dass man manche strecken und Stationen besonders vernachlässigt. Worauf das zurückzuführen ist, entzieht sich meiner Beurteilung. Ich möchte hier nur ganz kurz auf die Verhältnisse der Station Thammühl auf der Strecke Prag-Georgswalde hinweisen. Thammühl ist eine Sommerfrische am Hirschberger See und zur Sommerszeit ausflugsziel von Tausenden Turisten. Ganze Schulklassen kommen zur Besichtigung nach Tammühl. Es kann nachgewiesen werden, daß an manchen Sonntagen an der Fahrkartenkasse in Thammühl über 1000 Fahrkarten ausgegeben werden. Trotzdem hat Thammühl keine Bahnhofsanlage, nicht einmahl einen Schutzstand gegen Unwetter, so dass die wartenden Passagiere jeder Wetterunbill ausgesetzt sind. Auch keinen Anstandsort hat die Station Thammühl, was doch bei dem regen Verkehr insbesondere im Sommer als recht unhygienisch bezeichnet werden muss. Trotz jahrelanger Bemühungen der Gemeinde war es noch nicht möglich, für Thammühl eine Bahnhofsanlage und einen Anstandsort zu erhalten. Es wäre an der Zeit, wenn das Eisenbahnministerium diesen Übelstand beheben würde. Auch die gefährlichen Verkehrsverhältnisse der Bahnhöfe in Kreibitz-Teichstadt und Böhm. Leipa habe ich bereits im Vorjahre erwähnt und es ist wohl ein Wunder, wenn in diesen Stationen nicht noch mehr Unglücksfälle passieren, als schon vorgekommen sind. Auch dem Zügen, die morgens um 6 Uhr früh von Niemes nach Leipa verkehren und Hunderte von Schulkindern und Arbeiterin führen, sollte man mehr Augenmerk zuwenden, damit diese nicht, wie es so oft vorkommt, in kalten finsteren Waggons auf dieser Strecke fahren müssen.

Beim Ministerium für Heerwesen gebe ich der Erwartung Ausdruck, dass von nun an Söhne von Gewerbetreibenden bei der Befreiung vom Heeresdienste mehr Berücksichtigung finden, als in den vergangenen Jahren. Die Praxis, die man bis jetzt übte, jene heimzuschicken, die ausgelost wurden, kann nicht die beste genannt werden. Es ist in den letzten Jahren zu Ungerechtigkeiten gekommen, dass Söhne von Witwen, die dringend zur Führung des Geschäftes oder Gewerbes infolge Todesfalles des Vaters gebraucht wurden, weiter ihrer Dienstpflicht obliegen mussten, während andere jüngere Leute durch das Los bestimmt wurden, heimgeschickt wurden und dann zu Hause keine Existenz und keine Arbeit finden konnten.

Wenn ich am Schlusse meiner Ausführungen ganz kurz auf die politische Einstellung meiner Partei zur Regierung zu sprechen komme, so erkläre ich, dass wir uns der aktivistischen Richtung angeschlossen haben, aber nie und niemals das im Auge hatten, was uns so oft von anderen deutschen Parteien vorgeworfen wird, den Verrat am deutschen Volke, sondern im Gegenteil, daß wir durch unsere Mitarbeit bestrebt waren, für das deutsche Volk zu arbeiten und herauszuholen, was möglich ist. Daß unsere Einstellung in den jetzigen Verhältnissen gut war, das geht auch aus den letzten Gemeindewahlen hervor, bei welchen meine Partei einen ziemlichen Fortschritt zu verzeichnen hatte. Wir halten an dem Leitsatze fest, den sich unsere Partei gestellt hat: Durch gesunde Wirtschaft zur Volkskraft! Und wir werden für diese Devise stets eintreten. Wenn wir auch anerkennen, daß im verfloßenen Jahre so manches für das deutsche Volk besser geworden ist, so steht dies noch immer gar keinem Verhältnis zu der Zahl der Deutschen in dieser Republik und zu deren Leistungen. Herr Ministerpräsident Švehla hat die Parole aufgestellt >Gleiche unter Gleichen.< Ich hoffe, daß er auch diese Parole durchführen wird, wie er sie sich gedacht hat. Es wird daher Aufgabe seiner Regierung sein, Sorge zu tragen, daß auch die Deutschen dieselben Rechte genießen, wie die Čechen. Hier ist man uns bis jetzt noch den Beweis schuldig geblieben, daß diese Versicherung nicht leere Worte sind. Wenn selbst Führer deutscher Oppositionsparteien erklären, sie lehnen nicht grundsätzlich die Beteiligung an der Regierung ab, wenn ihnen der Weg dazu möglich gemacht wird, und wenn sie weiter erklären, die Verständigung von Volk zu Volk zu predigen, dann ist wohl auch von diesen deutschen Parteien der Beweis erbracht, daß sie geneigt sind, in diesem Staate mitzuarbeiten, wenn auch den Deutschen das gegeben wird, was ihnen gebührt. Bei dieser Gelegenheit will ich auch der Freude Ausdruck geben, daß der neue Klubobmann der deutschen Nationalpartei auch der Verständigung der deutschen Parteien untereinander das Wort redet und offen erklärt hat, daß er die Gegensätze, die leider noch unter den deutschen Parteien bestehen, überbrücken wolle. Ich bin überzeugt, im Sinne meiner Partei zu sprechen, wenn ich den Ruf seiner Mitarbeit anerkenne und sage: Wenn dieser Ruf ehrlich gemeint ist und wenn alle deutschen Parteien sich zusammenfinden, dann wird auch meine Partei sich ganz entschieden dem Wunsche des Herrn Dr Rosche anschließen.

Nachdem ich hier die Wünsche und Beschwerden in Kürze vorgebracht habe, hoffe ich, daß sie im nächsten Voranschlage Berücksichtigung finden werden und erkläre aus diesem Grunde, daß wir für den Voranschlag für 1928 stimmen werden. (Potlesk.)

7. Řeč sen. dr Törkölyho (viz str. 418 těsnopisecké zprávy):

Tisztelt Szenátus! A csehszlovák köztársaság költségvetésével másodízben foglalkozik a jelenlegi nemzetgyűlés. Az előző évi költségvetés tárgyalásánál az volt a jelszó, hogy: nemzeti egyenjoguság és polgári irány. Ez a jelszó azonban akkorra, mikor a mostani költségvetés tárgyalásához jutottunk, teljesen elkopott, de be is biszonyosodott, hogy a jelszó volt korteseszköz, de a kormányzat komoly akarata a jelszó mögül teljesen hiányzott mindíg. Ma már a miniszterelnök úr tudja, hogy rájöttünk a turpisságra, tehát egy uj iránymegjelölést dobott a még hiszékeny polgárok és törvényhozók elé s ez úgy szól, hogy: az emberi józan észt kell mobilizálni, amely amaz irányelvekre is megatanít, melyek egy uj és jobb Európa útját egyengetik, mert különben elbukunk. A nemzetiségi problémát meg kell oldani s a brutális kűzdelmet megegyezés kell, hogy felváltsa.

Ezt az iránymegjelölést el lehet fogadnia annak, aki politikai ambiciójául azt tűzte ki, hogy a miniszterelnök bejelentéseit és igéreteit komolyan veszi, de aki már hivatkozhatik csalatkozásra e tekintetben, aki nyitott szemmel látja az ellentmondó tényeket, az nem engedi magát megtéveszteni. Mert itt csak talmi demokráciáról lehet beszélni, amely nem tud megoldani semmit, ellenben megtudja ölni a szabadság és igazság győzelmébe vetett hitet. Ezen demokrácia nem egyéb, mint szemforgató hipokrizis, ügyeskedés, megtévesztés. Egy uj és jobb Európában a magyarságnak is meg kell adni a nemzeti örendelkezési jogot és engedni kell, hogy azt szabadon érvényesíthesse, mert hogy ezt ma nem teheti, az nem egyéb, mint brutális erőszak. Ezt tudom, hogy egyáltalán nem kivánja megadni a miniszterelnök úr, még megegyezés utján sem. - Pedig, ha a józan észt mobilizálják, akkor meg kell adni.

Egy uj és jobb Európában a nemzeti kisebbségi jognak nemcsak a teljességét kell kodifikálni, hanem a nemzetközi bíráskodás intézményével kétségen felül biztosítani kell annak tényleges érvényesülését is. Erre semmiféle törekvés nem fedezhető fel a miniszterelnöki és külügyminiszteri nyilatkozatokban és ténykedéskben. Egy uj és jobb Európában szakítani kell a köztársaság nacionalista irányú gazdasági politikájával s meglátva azt, hogy mily szoros a kapcsolat a nemzetek gazdasági politikája és a béke ügye között, törekedni kell tényekkel a nemzetközi gazdasági együttmüködés és az európai gazdasági béke megteremtésére. Az itteni valódi hivatalos akarat azonban nem szolgálja ezt a célt.

Mindehhez, ha még keressük a szabadság, és igazság intézményeit, amely Masaryk tanítása szerint létezésével két szomszédos nép megértését lehetővé teszi, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a szép szavaknak nem vagyunk hajlandók felűlni. Ugyanis ebben a köztársaságban a szabadság és igazság uralmát hiába keresi bárki is.

A körmányzati politika általános jellemzésére igazán ráillenek Laveley hires belga államférfiú következő szavai, amelyeket az abszolisztikus köztársaságra vonatkoztatott: >Lerombolták a független testületket, megsemisítették a helybeli hatóságokat, központosítottak minden eljárást, felelőségtelen kezelőkre bíztak minden hatalmat, lehetetlenné tettek minden törvényes ellenállást s ekép oly óriási bálványt emeltek, mely elnyel minden nemzeti életet s amely a mindenhatóság mámorában vesztébe viszi az országot.<

Parlamentarizmusunk nincs, ellenben a törvényhozás is, a birói hatalom is jórészt a végrehajtó hatalom kezében van. Mert a parlamenti felelőség nulla ott, ahol a pětkák, illetve oszmicskák kormányoznak és, ahol a csekélyszámu és a hatalom mesterkedése által ügyesen összetartott kis taglétszámu bizottságokba szorítják be a parlament működését s a nagy plénum csak arra való, hogy rendszerint a miniszterek távollétében hiába beszéljen egyes törvényhozó s kénytelen legyen tudomásul venni, hogy a bizottság már döntött a miniszterek akarata szerint s azon változtatni nem lehet. Nem lehet ott parlamentarizmusról s ezzel összefüggő népképviseleti kormányról beszélni, ahol a külügyminiszter, a belügyminiszter és a pénzügyminiszter hivatalnok és nem tagja a parlamentnek. Korlátlan a végrehajtó hatalom, mert nincs törvény, mely korlátozná a hatalmát, ellenben vannak törvények, amelyek a hatalmi túltengés lehetőségét szervírozzák a végrehajtó hatalomnak akkor, amikor bűncselekmények kreálására adnak neki jogot. Az alkotmány úgy látszik mivel az oktroj bűnében született, nem korlát, annak intézkedéseit a végrehajtó hatalom sem respektálja ép oly kevéssé, mint a törvényhozás rezolucióit. A minisztérium hatásköréről szóló törvény, amely hivatva volna a végrehajtó hatalom visszaéléseit lehetetlenné tenni, az alkotmány parancsa dacára az állam fennállásának most bekövetkező tizedik esztendejében ma sem készült el. Az ellenőrzés így lehetetlen lévén, a hatalom nem lehet más, mint önkényes. És uralkodik a demokratikus önkényuralom. És még vannak, akik a köztársaságban a népfenség elvéről, a demokrácia diadaláról beszélnek.

Tisztelt Szenátus! >A szabadság ott fog uralkodni, ahol legbiztosabb garanciák adatnak minden törvényes cselekedetnek és leghatályosabb gát vettetik a hatalom minden mellőzhető beavatkozásának< - mondotta egy régi közjogi iró. Ezeknek a kivánalmaknak a hiányát, sőt az ellenkező jogállapot létezését bizonyítja a Csehszlovák köztársaság állami élete. A szabadság nem a kormányformákban, hanem az intézmenyekben feszik és a köztársaságban megvalósított rideg centralizmus bizonyítja, hogy, a köztársasági kormányforma dacára itt nincs valódi szabadság. Itt megrohanással lett okkupálva a hatalom s úgy lett az megszervezve, hogy a köztársaság kormányzóinak akarata sehol se találjon ellenállásra s rendeletekkel lehessen parancsolni mindent és meg lehessen semmisíteni vagy tehetetlenségbe süllyeszteni minden helyi tekintélyt.

A szabadság megalapítása végett szükséges a hatalom jogkörét megszorítani, annak visszaéléseit lehetetlenné tenni, a független önkormányzati testületek létezését és kielégitő működését biztosítani s ezáltal a helyi érdekek legfőbb igazgatását a központi hatalomtól elvenni. De ez meg nem elég. Biztosítani kell a polgároknak a szükséges szabadság élvezetét és nem szabad azt a közigazgatás kényének martalékul dobni. Ha vannak szabadság biztosító törvények, rendelkezések, úgy gondoskodni is kell ezek tiszteletben tartásáról illetve védelméről. Törvényt kell hozni arról, hogy minden hivatalnok személvesen felelős

törvénysértő rendelkezéseiért, cselekedeteiért és a felelőség alól nem bújhat ki azzal, hogy a felsőbbsége parancsolta neki, hogy törvényt sértsen. Meg kell adni minden jogsérelmet szenvedő polgárnak azt a jogot, hogy az illetékes törvényszék előtt felelőségre vonhatja a törvénysértő hivatalnokot és akkor a biróság, ha függetlensége egyébként biztosítva van, amint annak szabad országban lennie kell, védő őre lesz minden jognak s az igazságszolgáltatás minden hatalmat a törvények tiszteletére kényszerít.

Hol van ettől a kivánatos jogállapottól a Csehszlovák köztarsaság? Érthető tehát, hogy itt ugvan hiába keresi valaki a szabadságot, mert rájön arra az igazságra, hogy az absolutizmusnak igen jó fészke van a republikában, mert a forma mellett a szabadság lényeges feltételei hiányoznak. De az igazság uralmát is hiába keresi a köztársaságban bárki is, mert itt nemzeti és gazdasági elnyomás folyik s nem sokat törődnek azzal, hogy joggal feltehető a világ közvéleménye előtt az a kérdés, amit a köztársaság elnöke az Új Európa címü könyvében kérdez és amit én magyar vonatkozásban állitok be, hogy: Hát nem egyenesen értelmetlen-e, hogy a magyarországi magyar szabad, ellenben csehszlovákiai szomszédja és testvére el van nyomva? Igazság-e az, amit a miniszterelnök és miniszter urak tudtával végeznek Szlovenszkón, amikor hivatalos és félhivatalos tényezők és azok engedelmes eszközei terrorszerüen aláírási ivek aláiratásával akarják a hazugságot igazságként bizonyítani s azt kiáltani a külföld felé, hogy a szlovenszkói magyarság minden vágya és kívánsága az, hogy Trianon örök temetője legyen az ő magyarságának? Igazság-e az, hogy aki a hazugság ívének aláirását megtagadja, azt megfenyegetik, ha hivatalnok még át is helyezik, vagy egyébként megbüntetik?

A Csehszlovák köztársaság keletkezése a szlovenskói magyarságra nézve nehéz sorsfordulatot jelentett. Ennek jelentőségét megértheti mindenki, a ki megérdemli az ember nevet. Tény az, hogy a trianoni béke szlovenskói magyarságot elszakította attól a magyarságtól, amelyikkel évszázadokon keresztül mint egy édes anyának gyermekei együtt, egy országban éltek faji és lelki közösségben, testvéri szeretetben, összekapcsolva egy évezredes, szenvedésektől megszentelt dicső múlt emlékei által. Teny az, hogy el lett szakítva minden közjogi kötelék, amely a szlovenskói magyarságot Magyarországhoz fűzte. Tény, hogy a gazdasági kapcsolat is szét lett tépve. Sőt tény az is, hogy meg lett fosztva a magyarság a testvéreivel való szellemi érintkezés szabadságától is, és a magyar kultúrközösség szálait is ostromolja az a törekvés, amelyet erőszakos elnemzetlenítésnek hivnak. Arra a földterületre, a melyet Trianon előtt úgy hivtunk, hogy a mi édes hazánk, ha a szlovenskói magyar el akar utazni nagy procedúrák és ezer mesterséges akadály mellett útlevelet kell váltani és ha átlépjük az emberi hatalmak által megteremtett új határt, akkor megviszgálnak, felírnak, és gyanús szemmel kisérnek, mert megfordult a világ sora, a testvérnek nem szabad szeretni az édes testvért, a gyermeknek az édes anyát. A mi szeretetet a jóságos Isten oltott lelkünkbe születésünk pillanatában, azt nekünk ma kisugároztatni bűn. Tehát az Istennek és a természet törvényének derogált a gyűlölködő emberi akarat. Csak ennyit eredményezett nekünk Trianon. Ennek az eredménynek a nyomait, egy megrenditő fájdalomnak és az anyagi és szellemi boldogulás nehéz gondjainak a sulyát viseljük a lelkünkben. Van-e hát okunk az elégedetlenségre? És ha Trianon óta a mostoha gyermek a föld minden jóságával és áldásával el is lett volna halmazva, ha meleg szeretettel lett volna is dédelgetve, az a meggyőződés emberileg soha meg nem fogamzhatott s fogamozhatik a szlovenskói magyarság lelkében, hogy jól történt, ami Trianonban történt, és azon meg az Isten akarata sem változtathat. A magyarságnak a Csehszlovák köztársaságban való megelégettsége tehát nem, hogy megszületett volna, de ki van zárva, hogy valaha is megszülethessék, mert az a lelki fájdalom, az a nagy szenvedés, amit a trianoni sorsfordulat a maga kétségtelen ténybeli következményeivel okozott, lekűzdhetetlen akadálya a megelégedettség érzésének a megszületésénel. Igenis mi magyarok nem vagyunk megelégedettek, mert a szívünk vérzik, szívünk fáj, de azért engedelmes polgárai vagyunk a Csehszlovák köztársaságnak és teljesítjük álampolgári kötelességeinket még akkor is, ha az állampolgári jogok a maguk teljességében nem is szolgáltatnak mindig ki a mi számunkra. A külügyminiszter Úr tehát amikor azt hangoztatja a külföld felé, hogy a csehszlovák köztársaság magyarsága megelégedett a maga sorsával, a tényeknek és az igazságnak meg nem felelő kijelentést tesz. Mert csak annyit jelenthet a külföldnek, ha nem akar az igazság ellen véteni, hogy már akadt egy pár gyászmagyar, akinek lelki értékét mutatja az, hogy meglehetett venni igéretekkel, anyagi eszközökkel annyira hogy a maga nemzeti elvetemedettségében még Trianont dicsőíteni s a magyarságát megtagadni is képes.

Mi becsületes magyarok azonban megmondjuk nyíltan, hogy mi szenvedünk és szenvedünk és nem gyógyúlunk. S ezt a szenvedést még egy külügyminiszter kijelentése se takarhatja el a világ szeme elöl s ez a szenvedés a legkétségbevonhatatlanabb bizonyiteka annak, hogy nem vagyunk megelégedettek. Mert hiszen nagy anomália lenne azt mondani, hogy mert szenvedünk, tehát meg vagyunk elégedve a sorsunkkal.

Reánk, szlovenszkói magyarokra nézve, a békeszerződés közvetlen következménye az lett, hogy nemzeti önrendelkezése jogunk elveszett, családjaink az uj határokkal szétszakíttattak, a vérségi kötelék ereje kétségessé tétetett, magyar kulturintézményeink megerőtlenedtek, gyermekeinknek magyar nemzeti nevelése erősen megnehezedett, anyanyelvünk szabad használatában alaposan korlátozva lettünk, mérhetetlen anyagi romlás zúdult reánk, meg kisebbedett nemzeti vagyonunk, megfogyott gazdasági erőnk, a szlovenszkói folyók a mesterséges határok által ketté szakítattak s ezáltal lehetetlenné vált azok megfelő szabályozása és az állandó árvízveszedelmek nagy szenvedésével lettünk sújtva.

Magyarországgal, amelynek gyermekei, voltunk, megszünt természetes, szabad közlekedésünk és szabad gazdasági összekötetésünk. Kétségessé vált nemzeti életünk szabadsága és nemzeti jövőnk intézése kiesett kezünkből. S ez megtörtént velünk anélkül, hogy magyar népünk hibás lett volna a háború előidézésében. Tehát bün nélkül szabtak reánk büntetést. És még akad olyan államférfiú, aki azt kivánja, hogy ezen súlyos büntetést mi igazságosnak tartauk és boldog megelégedettségünknek adjunk kifejezést a történtek felett. Akad olyan miniszter, aki még a nemzeti fájdalomhoz való jogunkat is kétségbe vonja.

De nézzük tovább a kérdést. Vajjon melyek azok a tények, a melyek Trianon után történtek és amelyektől a Külügyminiszter Úréhoz hasonló optimizmus azt várhatta volna, hogy a teljes megelégedettség érzését váltják ki a magyarságból. A magyar földet, a melyet évezredeken keresztül magyar kéz művelt, a földreform szétosztotta. A szétosztásnál a magyar mostoha gyermeknek nem jutott úgyszólván semmi. Magyar kézből, magyar szakképzett gazdakézből kivették a földbirtokot, mert a magyarnak a kezében azt nagynak s a törvény mértékét a magyarral szemben mindenképen betartandónak tartották s odaadták a törvény maximális mértékét felülhaladó egész nagyságában ugyanazt a birtokot egy jó csehszlováknak, aki a mezőgazdasági tudományt még hírből se ismeri. Semellett még azt hitték, hogy az egyenlő elbánás alaptörvénynek minősitett és nemzetközi védelem alá helyezett elvének ezt a megsértését nem fogjuk tudni kellőképen minősiteni. Ha mezőgazdasági szempontból volt szükség arra, hogy 500 hektáron felüli birtok egy complexumban megmaradjon, akar nem-e ellenséges és elnemzetlenitést jelentő cselekedet az, mely a magyar szakképzett gazda kezéből kiveszi és hogy hozzá nem értő csehszlovák kezébe adja a birtokot? Hiszen csak jobb aközve, ha szakképzett gazda kezében marad a föld. Azután maradék birtokok képzésére fordították a fősúlyt, no meg a kolonizáczióra. Az előbbi az uj csehszlovák nemesség, vagy történelmi osztály létrejöttét és ezáltal a nemzetiségi béke állandó lehetetlenítését szélozta s a törvény maximális mértékét nem tartotta irányadónak azért, hogy az elnemzetlenítő és asszimiláló törekvéseknek épen a magyarlakta helyeken soviniszta csehszlovák engedelmes harczosokat teremtsenek. A kolonizácziót azért csinálták, hogy színtiszta magyar vidékeken megszüntessék a magyar egyöntetűséget és közbeiktassanak egy - egy sáv csehszlovákot, hogy így elérjék azt, hogy a magyar szíve sohase gyógyúljon meg és hivatkozhassanak arra, hogy az etnografia még csak határváltoztatást sem követel, mivel alig lehet beszélni színmagyar kompakt tömegben élő magyarságról.

Hát a földreform igazán nem szolgáltatott okot a magyarság megelégedettségének a megszületésére. Ezt Beneš Úr is elismerheti, ha meglepi az objektivitás. Mert hiszen a kétségtelenül bebizonyitott tényeket nem képes még Ö sem nemlétezőként bemutatni.

A szlovenszkói magyarság 50-70%-a földművelő. Talán a földművelés nagyarányú fejlesztésével kívánták azt a sok roszat a mi Trinanonnal a magyarságra szakadt elfelejtetni? Szó sincs róla. A magyarság szlovenszkói mezőgazdasági szakiskoláit elvették, részükre új szakiskolákat nem állítottak és hagyták, hogy a magyar földművelő elmaradjon és ne tudjon lépést tartani más népek tanúlt és folyton tanuló mezőgazdáival. Gondoskodtak arról, hogy a megfelelő vagyoni romlás is hatékony tényező legyen a magyar földművelő sorsmegnehezülésében.

A magyar szövetkezeteket hagyták az imperium-változás folytán előállott nehézségek révén romlásba rohanni. Az árvízek sorscsapásait nem, hogy elhárították volna a magyar földművelők és más foglalkozásuak feje felöl, hanem hagyták, hogy a folyton és folyton megismétlődő árvízkárok a koldusbotot nyomják a szerencsétlenek kezébe. Közterhet azonban adtak bőven. Az aránykorona és a csehszlovák korona közti különbséget figyelmen kívül hagyó fiktiv értékemelkedést, noha a mostani pénzügyminiszter úr is megirta, hogy azt valódi értékemelkedésként megadóztatni igazságtalanság, alaposan megadóztatták vagyondézsmával és 6 évre visszamenő jövedelmi adókkal s ezzel elérték, hogy az a földművelő, aki a háboru konjunktúráinak kihasználása révén már az adóságaitól jórészt szabadúlt, most ő is, a földje is roskadozik az adóság súlya alatt, a melyet a hivatalos pénzügyi politika rakott rájuk. A föld-tehermentesités problémáját pedig a magyarság érdekében megoldani eszébe se jutott soha a hivatalos akartnak.

A meliorácziók áldasaiban, az egyenlő elbánás nagyobb dicsősége kedveért, szemben a történelmi országokkal, nem részesítették a szlovenszkói mezőgazdaságot. A mezőgazdasági tanács magyar asztályát a történelmi országok jól bevált példája daczára -ott cseh és német osztálya van a mezögazdasági tanácsnak nem állították fel. A mezőgazdaság kellő fejlesztésére alig tettek egy fél lépést is és nem volt gondjuk arra sem, hogy ezen a réven, vagy közmunkák révén apasszák a magyar mezőgazdasági munkanélküliek számát. Ellenben a nagy földbirtokok szétparczellázása folytán azok cselédségét munánélküli éhezőkké tették. Egy tényre sem lehet hivatkozni, a mely azt bizonyítaná hogy csak valamit is tettek volna a magyarság részére, hogy a többtermeléshez szükséges hitel és tőke rendelkezésre álljon. Egy bizonyítékot sem tud felmutatni a földművelésügyi kormány arra nézve, hogy megkisérelte volna Szlovenskóban azt a bántóan nagy ellentétet megszüntetni, mely a mezőgazdaság jövedelmezősége és az általa igénybe vehető hitel kamatlába között fennáll. Szinte napnál világosabbá lett téve az a törekvés, hogy a magyar kisgazda kezéből is kiessék a föld és pedig úgy, hogy az elszegényedett magyarság ne tudja azt megvásárolni s az az asszimiláció nemes mesterségét űzők birtokába kerüljön. Szinte csak gúny, merő gúny lehet tehát az a kérdés, hogy van-e okunk Trianon sötétsége után a meglégedésre.

A magyar kisiparos sorsát sem javította semmi kormányzati intézkedés. Ellenben a megnehezitést számtalan intézkedés alaposan elvégezte. Hoztak, ahova csak lehetett a magyar kisiparosnak konkurenseket csehszlovák iparosokban, azokat úgy agyontámogatják, hogy a magyar kisiparos megy tőlé tőnkre. A közszálitásoknál, a közmunkáknál nem részesítik őket a megillető el bánásban. Ellenben a köztársaság jóléti intézkedései a magyar kisiparosokat is a tönt szélére juttatták. A szellemi haladásuk biztositása végett pedig nem igen erőltette meg magát egyetlen csehszlovák agyvelő sem. Minek haladni a magyar kisiparosnak, mikor az úgy is halálra van itélve s csak arra jó, hogy a választásoknál a megosztás elvének diadala végett holmi iparospárt alakitására felhasználhassák.