Wir haben nun Gelegenheit, das wahre Wesen der Schulautonomie kennen zu lernen, wenn wir uns vor Augen halten, was jene Partei in Bezug auf die Schulautonomie für einen Antrag eingebracht hat, die nicht erst in der Čechoslovakischen Republik, sondern schon im alten Österreich einen Kampf um die Schulautonomie geführt hat. Es ist die Partei, der anzugehören ich die Ehre habe. Wir haben schon im alten Österreich im Jahre 1899 einen völlig ausgearbeiteten Antrag zur Schulautonomie eingebracht gegen das Wüten des deutschen Bürgertums, das damals genau so ein Privilegium für sich beansprucht hat, wie das jetzt von der anderen Seite geschieht. Wir haben unsere Forderung nach Schulautonomie und nach autonomen Rechten überhaupt ausgesprochen bei der Entstehung dieses Staates und es hat unsere Partei im Jahre 1925 den Antrag Hillebrand eingebracht, den Antrag, der seinen Namen trägt nach dem leider verstorbenen Vorkämpfer dieses Gedankens, nach dem leidenschaftlichen Sozialisten, dem Vertreter des Gedankens der Gerechtigkeit in der Schulautonomie. In diesem Antrage, auf den ich in diesem Zusammenhang verweisen muß, ist ausdrücklich die Bestimmung enthalten, welche das Hauptargument gegen die Autonomie erledigt, das Argument, als ob die Autonomie eine Minderung des staatlichen Einflusses, der staatlichen Autorität wäre. Ausdrücklich wird im allgemeinen Teil zu diesem Antrag ausgesprochen, daß keine Störung der staatlichen Einheit daraus zu befürchten ist, daß die staatliche Schulaufsicht, die sich auf das Ziel der Schultätigkeit bezieht, daß die staatliche Tätigkeit, die sich auf den Geist und Lehrplan erstreckt, weiter bestehen soll, verpflichtend für die Schulen aller Nationen und Kategorien, daß aber die Grundsätze der Schulautonomie zur Voraussetzung haben die Schaffung eines nationalen Katasters, in den jeder einzelne Staatsbürger sich frei eintragen lassen darf unter allen Schutzmaßnahmen gegenüber Beeinflussungen, gegenüber unkorrektem Verhalten und daß in der Verwaltung der Schule zwei Faktoren die ausschlaggebenden, bestimmenden Faktoren sein sollen: das ist die Bevölkerung und die Lehrerschaft; die Forderung, daß zwei Drittel der Vertreter in allen Bezirksschulräten in allen Stadien und Formen aus der Bevölkerung und ein Drittel aus der Lehrerschaft genommen werden sollen. Ich möchte nun noch die eine Tatsache in diesem Zusammenhange mitteilen, daß wir ja schon Gelegenheit haben, in anderen Staaten zu sehen, wie der Gedanke der Schulautonomie sich mit dem Gedanken der Staatlichkeit sehr gut verträgt. Ich will darauf verweisen, daß der Kongreß der nationalen Minderheiten vom Jahre 1925 und der vom Jahre 1926 sich für dieses Recht ausgesprochen hat, aber vor allem, daß wir schon zwei Länder haben, in denen wir vor der Verwirklichung dieses Gedankens stehen, das ist das Land Kärnten in der österreichischen Republik und das ist Esthland. Das, was das Land Kärnten für die Slovenen, die an Zahl gering sind gegenüber der Zahl der nationalen Minderheiten in der Čechoslovakei, in diesem Gesetze geschaffen hat, das zeigt, daß die Einsicht für die Verträglichkeit der staatlichen Interessen mit der Berücksichtigung der Interessen der Minderheitsvölker gegeben ist. Es gibt zwei Möglichkeiten, die Frage bezüglich der Schulautonomie praktisch durchzuführen: Entweder daß der staatliche Verwaltungsapparat in der Richtung sektioniert wird oder daß an die Vertreter der Minderheitsnation Verwaltungsbefugnisse für diese Frage gegeben werden. Das letztere ist der Standpunkt der konsequenten Vertreter der Autonomie. Das ist auch der Standpunkt, von dem sich das Land Kärnten in seinem Gesetz hat leiten lassen.

Und zum Schlusse meiner Ausführungen noch ein paar Worte über andere Probleme der Schulpolitik, über andere Probleme der Kulturpolitik. Ich brauche nicht zu sagen - auch bei dieser Gelegenheit muß ich es wiederholen - daß unser Kampf gegen die Klerikalisierung des Schulwesens, für seine Verweltlichung weitergeht, und ich halte es auch als Sozialdemokrat in diesem Falle für notwendig, gegenüber allen entstellenden und verleumderischen Darstellungen unserer Motive zu erklären, daß das Verlangen nach Trennung von Schule und Kirche, von Kirche und Staat in keinem Sinne irgendeine Feindseligkeit gegenüber kirchlichen Dogmen oder kirchlichen Glaubenssätzen darstellt. Wir lassen ganz konsequent vom Standpunkte unseres Programms jeden Menschen nach seiner Façon selig werden und hegen die Hoffnung, daß der Mensch sich von Vorurteilen frei und zu wissenschaftlicher klarer Anschauung aller Dinge durcharbeitet; das ist die Hoffnung, die wir an die Kulturentwicklung anknüpfen, und es fällt uns nicht ein, in das religiöse Gefühlsleben der Menschen eindringen zu wollen. Diese unsere Forderung bedeutet nichts anderes, als den Kirchen aller Konfessionen die illegale Macht zu nehmen, die sie, wie es geschieht, zu Zwecken benützen, die mit Religion und Glaubenssätzen absolut nichts zu tun haben. Es ist daher klar, daß wir weiter auf diesem Standpunkte stehen werden.

Aber das wichtigste Problem der Schulpolitik neben dem Autonomieproblem ist das Problem der Schulreform. Der Herr Minister Dr Engliš hat ja Recht, wenn er von der Reformbedürftigkeit unseres Schulwesens spricht, aber die wahre Liebe für die Schulreform ist es nicht, sondern sein Bedürfnis, die Finanzen möglichst in Ordnung zu bringen nach jeder Richtung hin, in jene Ordnung, deren wirklicher Sinn uns ja ganz klar ist. Wir wollen, das ist das Ziel der Schulreformer in der ganzen Welt, die Umwandlung der Lernschule von heute in eine Arbeitsschule. Nicht Lehrsätze und Formeln, sondern erarbeitete Kenntnisse sind die Voraussetzung dafür, daß die Schule zu einem wichtigen Instrument in der Führung des von Tag zu Tag schwereren Daseinskampfes werde, daß insbesondere das Kind des Proletariers, das zu 99% auf die Volksschule allein angewiesen ist, dasjenige, was es fürs Leben braucht, in einer solchen Weise erlerne, daß ein Maximum davon ins Leben mitgenommen und zur Erleichterung des Daseinskampfes verwendet werden kann. Wir haben heute einen armen Staat, in welchem die Gedanken dieser Schulreform, der Umwandlung der Lernschule in die Arbeitsschule schon sehr weit fortgeschritten sind. Das ist in Österreich und insbesondere in Wien der Fall, das zu einem Wallfahrtsort der Pädagogen und der Schulreformer der ganzen Welt geworden ist, in Wien, wo die Pflege und Erziehung des Kindes, seine Sicherung auch in gesundheitlicher Beziehung, die Steigerung seiner Lernfreudigkeit - alle sind darüber einig, die das beobachtet haben - im Mittelpunkt der ganzen Dinge steht. Aber auch eine Reform in Bezug auf das Mittelschulwesen ist in Österreich vorangegangen. Wenn Sie sich die Entwicklung unseres Mittelschulwesens in der Čechoslovakei in Erinnerung rufen, so sehen Sie ja, wie gebieterisch die Entwicklung die Reform der Mittelschule erfordert. Seit dem Bestande des Staates ist die Zahl der humanistischen Gymnasien von 101 auf 34 zurückgegangen, während die Zahl der Realgymnasien von 62 auf 122 und die Zahl der Reform-Realgymnasien, die die alten klassischen Sprachen überhaupt erst in den Oberklassen lehren, von 3 auf 67 gestiegen ist, was wohl deutlich genug zeigt, daß in der Bevölkerung das Bedürfnis vorhanden ist, jene Schulkategorie zur führenden und entscheidenden zu machen, in der die Anpassung an die Bedürfnisse des Lebens, die Ausnützung der Resultate der wis-

senschaftlichen und technischen Forschung am deutlichsten zum Ausdruck gelangt. Diese Schulreformforderung ist auch unsere eigene, mit der wir uns identifizieren und für die wir kämpfen. Allerdings ist vor allem notwendig, daß die grausamen Bestimmungen in Bezug auf die Zahl der Schüler, die in einer Klasse sein können - das bezieht sich auf die Volksschulen - innerhalb der Zeit ihrer Geltung eine Änderung erfahren. Bis zum Jahr 1932 müßte die Maximalzahl in einer Volksschulklasse 70 betragen, ein absolutes Hindernis für die Durchführung jedes sozialreformerischen Gedankens.

Wir als Sozialdemokraten sehen in der Kulturpolitik einen Zentralpunkt für die allgemeine Politik überhaupt, einen Schlüssel für das Verständnis des Bestehenden und für das, was wir in Zukunft nach der Richtung hin wollen. Wir sind nicht blind gegenüber der Notwendigkeit, über die Grenze der Schule hinaus auch für unsere außerschulmäßige Bildungsarbeit eine noch größere Berücksichtigung zu finden, als es durch die lern- und bildungsfreundliche čechische Bevölkerung am Beginn der staatlichen Tätigkeit geschaffen worden ist. Wir fürchten und haben alle Gründe dazu, daß die Herrschaft des Bürgertums, dem die Frage von Wissen, Bildung und Schule ein Kalkulationselement in der Gesamtkalkulation ist, von dieser in der Tradition des čechischen Volkes gelegenen Schulfreundlichkeit noch mehr abweichen wird und wir fürchten insbesondere, daß diejenigen, die in dieser bürgerlichen Regierung als Vertreter des deutschen Bürgertums sitzen und die ihre absolute Einflußlosigkeit in der Regierung jeden Tag beweisen, durch Liebesdienste an den reaktionären Kurs unserer gesamten Kulturpolitik das werden wettmachen wollen. Und deswegen warnen wir im Interesse der wahren staatlichen Interessen, im Interesse des Kulturfortschrittes und im Interesse der Änderung der Kampfformen innerhalb der notwendigen geschichtlichen Kämpfe der Klassen davor, daß die Gegensätze dadurch verschärft werden, daß man dem arbeitenden Volke die oberste und wichtigste Bedingung für seinen Aufstieg verschlechtert: das ist eine wirkliche, im Geiste des modernen Fortschrittes gelegene Schulreform und Kulturpolitik. (Potlesk něm. soc. dem. senátorů.)

3. Řeč sen. dr Grosschmida (viz str. 342 těsnopisecké zprávy):

Tisztelt Szenátus! A parlamenti életben a költségvetési vitáknak az a lényege, értéke és súlypontja, hogy egyrészt a kormány az ország népe előtt beszámol arról, hogy a dolgozó nép adófilléreiből összehordott ezer milliókat hogyan kezeli, másrészt a nemzetgyűlés éber figyelemmel kiséri és ellenőrzi, hogy a kormányzat vitele, a verejtékkel összehordott kincsnek felhasználási módja megfelel-e az adózók-hozta áldozatoknak? A köztársaságban élő magyarság részéről ez utóbbi kérdésre csak nemmel felelhetűnk.

A költségvetési tőrvény óriási számerdejében ugyanis hiába kutatunk most újra az itt élő magyarság részére végre üdülést, felfrissűlést nyujtó forrás után, mi ujból csak a kitagadottak, a kirekesztettek vagyunk. Tudjuk azt is előre, hogy e törvényjavaslaton a mi kritikánk, a mi javaslataink nem változtatnak semmit. A költségvetésnek a plénumban való tárgyalása csak üres formaság. Az eddigi 9 év tapasztalata az, hogy a fiatal csehszlovák parlament furor majoritatis betegségének lázgrafikonja folyton emelkedő irányzatot mutat. Mutatja ezt az is, hogy a tavalyi költségvetés tárgyalása alkalmával a többségi akarat minden módositó inditványt, most is több százat elvetett. A többség akarata szerintük csalbatatlan.

Hiába tehát az államfö sokszor csillogtatott humanitása, hiába a külügyminiszternek a legutóbbi napokban is az országhatárok főlé emelkedőnek feltüntetett nézőpontja, hiába Hodža miniszternek az új Közép-Európáról Párisban elszavalt hymnusa, ezek a kifelé játszott akkordok itt, e házban nem találnak visszhangra és csakis a nemzeti elfogúltság az egyedüli úr úgy itt, mint a szükség esetén néha máskép beszélő fenti hatalmasok szíve mélyében is, csoda-e hát, ha ez az érzés építi fel az itt tárgyalás alá kerülő költségvetés minden számoszlopát? A vitábanvaló részvétel útján elérhető eredmények szempontjából tehát joggal vethető fel az a kérdés, vajjon van-e egyáltalán értelme e felszólalásnak? Kézzel fogható sikerek reménye bizonyára hiú ábránd volna. Ennek tudatában is kötelesség azonban rámutatni arra, hogy a mi panaszaink és vádjaink nem légből kapott szavak, kötelesség önmagunkkal, de a nagyvilággal szemben is bizonyitani azt, hogy a kormányzással vyló elégedetlenségünk nem irredenta fészkelődés szüleménye, hanem kegyetlen és igazságtalan sorsunk természetszerű folyománya.

Hibásan mondottam ugyanis az előbb, hogy a szlovenszkói és ruszinszkói magyarok ezen államnak kitagadottjai. Még azok se. Mert igaz ugyan, hogy a köztársaság területileg igen jelentős részét képező úgynevezett Szlovenszkó és Ruszinszkó lakosságának ¹/₃-a magyar, mégis a miniszterelnök úr a parlamenti költségvetési bizottságban tartott expozéjában behatóan tárgyalta a szláv és germán faj egymásra utaltságának kérdését, e szomszédos népek közötti megértésnek szükségességét és az itt, az államban évszázadok óta együtt élő csehek és németek közös munkájának elkerülhetetlenségét, mirólunk azonban egyszerüen megfeledkezett. Nyilván nem is tartja érdemesnek ezzel a kis problémával törődni. Az ő szemében mi csak egészen jelentéktelen, hozzá fel sem érő részletkérdés vagyunk, amely bizonyos fokig legfölebb csak az egyes szakminiszter urakat érdekli, igy elsősorban bizonyára a pénzügyminiszter urat, hogy tőlünk is behajtsa az adót, másodsorban a nemzetvédelmi minisztert, hogy tőlünk is beszedje az ujonczokat. A többihez aztán se neki, se nekünk semmi közünk. A költségvetési törvényből is körülbelül ez tünik ki. Mert arról van ugyan benne szó, hogy mennyi száz és száz millió kell a hadsereg költségei előteremtésére, arról is, hogy az állam életszükségleteinek fedezésére még mit kell fizetnünk, arról azonban hogy mind ebből a kifejezetten magyar kulturális és gazdasági célokra mi jut, a hatalmas munka meg nem emlékezik.

Amha a miniszterelnök úr, aki az itteni magyarság helyzetével eddig tényleg saját személyében saho sem foglalkozott, netán ezt ilykép helyesnek is gondolja, mi annál kevésbbé. Ha minket a sors ez új állam kereteibe utalt is, a nemzetközileg biztositott nemzetiségi kisebbségi jogainkat sem az ilyen semmibevevés, sem az erőszak, vagy ravaszság útján megszüntétni és eltüntetni nem engedhetjük. Pedig mennyire meg akarják szüntetni.

Mint mondottam már, most is kifelejtették a költségvetés sok ezernyi tétele közzé beállitani azokat az összegeket, amelyek a magyarságot adózása arányában tényleg megilletnék. Zoch püspók úr, akinek magyarbarát érzelmei a most folytatott angol levelezéséből eléggé ismeretesek, azzal vigasztal, hogy majd jövöre. Ez a beismerés felment attól, hogy részletezzek. Am nemcsak ez a példátlan szükkeblüség indokolja a kormány iránti bizalmatlanságunkat. Még sokkal inkább azok a törvényhozási tények, amelyek kisebbségi jogainkat annyiszor és oly fájdalmasan kikezdték és kikezdik. Felfigyelt erre már a külföld is és ez az oka annak, hogy példant a földreform kérdése most napjainkban újra a nemzetközi érdeklődés előterébe került. Valamikor a külügyminiszter úr e most is annyira feldicsért reform megindokolására nem a gazdasági célokat, hanem azt helyezte előtérbe, hogy ez a történelmi igazságszolgáltatás folyománya, a fehérhegyi csatának okszerü következménye. Ez az argumentum azonban még a legsovinisztább kritika mellett sem áll meg. Köztudomású ugyanis, hogy ebben az ütközetben a protestantizmus és nem a csehek vesztettek csatát és hitbuzgalmuk következtében a németek közül is számosan vesztették életüket és vagyonukat. Még kevésbbé van okozati összefüggés azonban ezen indok és a földreform között a magyar földbirtokokra vonatkoztatva, mert ezen ingatlanok valamikori tulajdonosainak még kevesebb közük, illetve semmi közük sem volt ez eseményhez. E mögött a népgyülési indok mögöt amelyre nem lehet elégszer rámutatni, azonban igenis meghúzódik az a gondolat, hogy e reform, illetve annak mikénti keresztülvitele mögött nem pusztán gazdasági és szociális célok, hanem a szinte érthetetlen bosszúvágytól fűtött politikai türelmetlenség rejtőzik, mely a föld birtokbavételével akarja a cseh nemzeti állam kiépítését biztosítani a Csehországhoz csatolt új országrészekben is.

Nem akarom itt a földbirtok reform ellen felhozott elméleti és ténybeli kifogásokat újra felvonultatni. Nagyon jól tudom, hogy ez a probléma nem új, nem is elszigetelt jelenség és már a Grachusok eltőtt és a Grachusok óta kisérő jelensége minden háborús időnek. Ha azonban a földosztás kérdése újra meg újra föl is merül, ez sehol és igy itt sem mehet túl a földmüvelők jogos igényeinek kielégitésén és nem történhetik a tulajdonosok igaztalan megröviditésével.

A maradékbirtokokkal űzőtt visszaélések kelevénye most fakad fel a Dubiczky-féle botrányban és ez bizonyitja, hogy az egészséges és normális földbirtokreformon túl és attól eltérően lett itt e reform keresztülvive. Innen a föld nélkül maradt nemzetiségek zugolódása és a jó részében tönkrement tulajdonosok feljajdulása, akik sokszor annyi kártéritést sem kapnak földjeikért, mint amennyit a rájuk kirótt vagyondézsma kitesz.

E tényeket, e nem menthető eljárásokat akarják most fedni a köztársasági elnők úr nemzetközi tekintélyével. Amit ő a >Petit Parisienben< megjelent interjuban a földreform jogos, méltányos és szükséges voltáról megállapit, az igy elvontan és elmélelehet helyes is, az az enuntiatio azonban, hogy e reform itteni keresztúlvitele is példaszerü és messze fölötte áll az oroszországi és irországi keresztülyitelnek, már nem helytálló beállitása a kérdésnek. Távol legyen tólem, hogy az államfő magas személyét a vitába bevonjam, de úgy kell hinnem, hogy téves informáltságon alapúló megállapitásaira az észrevételeket teljes objektivitással mégis meg kell tenni, nehogy az afölötti hallgatás beismerésnek, a kérdés ilyen megvilágitása a való helyzettel egyezőnek vélelmeztessék. A fölállított tétel ugyanis az, hogy az a témy, hogy itt a földreform véres események nélkül közeledik befejezése felé, bizonyitéka e reform megfelelő keresztülvitelének is. Azt hiszem, hogy az orosz viszonyokkal való szembeállitás még nem bizonyitéka enek. Ott ugyanis a földbirtokot egyszerüen elkobozták, a tulajdonost pedig, akinek nem sikerült elmenekülnie, lemészárolták. A mi felfogásunk szerinti civilisatió mellett ez utóbbinak elmaradása azonban még nem bizonyiték a jogszerű és méltányos keresztülvitel mellett. Az ír viszonyokra való utalás pedig azért téves, mert az ottani földreform sem történelmi, sem gazdasági szempontból nem hasonlitható össze az ittenivel és ha már oly magas helyről történt arra utalás, akkor szinte kötelesség e párhuzamba állitás mélyebb vizsgálata. Irország szomorú történetének szemléletéből ugyanis az tárul elénk, hogy az ír mozgalom alaptermészetében sohasem volt agrár mozgalom, hanem a másfélezer év óta ervényesülni nem tudó, szüntelenül vérbe fojtott ír nemzeti önállóság kétségbe esett küzdelme. Nincs módom és időm itt e küzdelmek felso-

rolásával e megállapitást igazolnom, azért bizonyitékúl csak arra hivatkozom, hogy az ír mozgalomnak a mult században leghiresebb vezére, Parnel, épp a földbirtokreform akkori tárgyalása alkalmával ezt maga nyiltan így mondotta. Ebből magyarázható, hogy az ír földreform törvényekben és javaslatokban, melyeket az angol parlament elé terjesztettek, olyan intézkedés, amely jogkobzás vagy a magántulajdon megfelelő kártérités nélkül való elvételét jelentené, nem található. Az angol törvényhozásnak a törekvése e téren odairányúl, hogy a más forrásból eredő ellentétek enyhítésére az ír bérlők részére lehetővé tegye, hogy a földeket az angol földbirtokostól szabad kézből megvehessék és a törvényhozás igyekezett gondoskodni az ehhez szükséges anyagi fedezet előteremtéséröl. Az ír kérdés lényege nem a földéhség, de a faji és vallási ellentét volt, mely annyiszor véres eseményekben nyilvánult és a világháború alatt is újra fellángolt. Ám az angol fair play mégis győzőtt. Ma Irországban tűrhető állapotok vannak.

A földbirtok egy része rendes alkú alapján átment azok müvelői kezébe és e transaktiót tényleg az állam financiorozta méltányos feltételek mellett. Ami atrocitás tehát az idők folyamán az ír földbirtokreform kapcsán netalán mégis végbement, az a nemzeti ellentét kirobbanása és nem az agrárreform következménye.

A mai Angliát az ír kérdés megoldásánál saját jól fel fogott érdekében a legnagyobb jóindulat, türelem és állambölcsesség vezette. Több mint egy évszázad kellett ugyan ahhoz, hogy a XIX. század elején még mindig a hűbérrendszer alapján alló birtokviszonyokat modern alapokra fektesse, de ebbeli törekvéseiben sohasem tért le a jogosság és méltányosság útjáról. A földeket odajuttatta azoknak, akik azokat megművelik, de anélkűl, hogy a földtulajdonost megröviditette volna. Az ír példa, illetve az azzal való szembeállitás, hogy tudniillik ellentétben az ottani véres incidensekkel az itteni főldreform keresz tülvitelénél egy földbirtokosnak sem történt bántódása, tehát nem az itteni földreform keresztülvitelének méltányossága és igazságossága mellett bizonyít, hanem amellett, hogy itt semmiféle okból sem volt a nép gyülölettel eltelve a volt földesurak iránt és hogyha az elnök úr megállapitása szerint senkinek a hajaszála sem görbült meg, akkor, a nép részéről, a multtal szemben, ez a legszebb bizonyitvány és a legnagyobb elismerés. Nem bizonyitéka azonban ez annak, hogy itt a régi birtokosokkal szemben anynyi méltányosságot gyakoroltak volna, mini például az angol-ír birtokrendezés.

A viszonyok ismeretének és méltánylásának hiánya azonban nemcsak e kérdésben, de az itteni, szlovenszkói, problémákkal szemben általában, a váltakozó kormányok állandó öröksége. Nem én, hanem a legintrazigensebbnek mondott szlovák centralista, Ivánka Milan dr. állapitotta meg a >Národní Denníkben< e napokban megjelent cikkében, hogy a prágai központi kormánynál a hivatalnokok 99%-a, magukat a minisztereket sem véve ki, nem tud többet Szlovenszkóról, mint például Koreáról és ugyanő sorakoztatja fel a szlovákok elégedetlenségének okait. Ha e kormánytámogató szlovák politikus panasza igaz, aminthogy igaz, hogy tudniillik a történelmi országrészek érdekeinek van Szlovenszkó alárendelve és a cikk szerint e miatt, a szlovákok ezrei kényszerülnek kivándorlásra, már ez alapon is el lehet képzelni, hogy az itt élő magyarság életérdekeit csirájában fojtjak el. Ez a szlovenszkói érdekekkel való nemtörődömség, ez a meg nem értés és megérteni nem akarás magyarázza meg, hogy a háború utáni gazdasági helyet rendezése céljából, illetve címe alatt hozott törvényes intézkedések túlnyomó része is Szlovenszkó és különösen a magyarság szempontjából épp az ellenkező eredményt szűlte, mint amire e rendelkezések, cimeik szerint, szánya voltak. Igy példáúl:

Már mindjárt kezdetben, pénzügyi szakkörök megállapitása szerint, nem voltak tekintettel arra, hogy amig a külömben is tőkeerős történelmi országok az 1918. október 28.-i államalakúlás idejétől egész 1919. február 28.-ig, vagyis a pénzlebélyegzés idejéig kényelmesen felkészülhettek a valuta elvá lasztásra, addig Szlovenszkó ettől a lehetőségtöl teljesen el volt zárva, mert itt még január közepén is a fegyverek zaja hallatszott, azután pedig a határközlekedés megbénult. Igy történt, hogy a történelmi országok a jólértesültség folytán az Osztrák-Magyar Banknál girószámla követeléseiket 1.618.8 millió koronára, pénztárjegy követeléseiket 468¹/₂ millió koronára emelték és ezen követeléseiket azután csehszlovák koronákban kaphatták meg. Sőt a történelmi országok hadikölcsöneiket is 427¹/₂ millió korona erejéig nyilván akkor rendezhették, Szlovenszkó pedig ez alatt mit sem tehetett. A történelmi országok tehát jól felkészülve várták a pénzlebélyegzést és az egész 1919. évben pénzbőségben úsztak, úgy, hogy az 1919. év folyamán úgyszólván semmi hitelt sem vettek igénybe a bankhivataltól. Ezzel szemben Szlovenszkónak csaknem minden pénze a lebélyegzés tényével Budapesten rekedt és elértéktelenedett.

Az 1924. évi 237. számú, törvény a pénzintézetek és vállalatok részére a háborút követő veszteségek mérséklésére szolgáló külön alap létesitéséről szól. Az önhibájukon kivül bajba jutott intézeteket igérte er a törvény megsegíteni. A határmenti magyareklakta városokban például Pozsonyban, Kassán, Komáromban, Rimaszombatban stb. fekvő intézetek voltak azok, amelyeknek működési területét az új határ ketté vágta, amelyek régi követeléseik jórészét behajtani nem tudták, máig se tudják, készpénzállományuk a fenti okokból a magyar anyaintézeteknél maradt és igy természetesen ezek siettek e segély iránti kérvényeiket beadni. Az eredmény, hosszú hónapok multán, többnyire: egy nagy gondosan lezárt pénzeslevél volt. Szigorúan bizalmas! Csak a vezérigazgató által felbontandó! A levél tartalma pedig: egy másik lezárt boriték, amely a sokáig reménykedett intézeteknek tudtára adja, hogy a kuratorium nem talált indokot a segélyezésre. Abban a kivételes esetben pedig, ahol háború okozta késésekkel szemben aránytalan kicsiny segélynyújtás kilátásba is lett helyezve, ez oly súlyos főltételekhez példáúl cseh vagy szlovák intézetekkel való fuzió feltételéhez lett kötve, mely az önhibáján kivül bajba jutott pénzintézet csendes kimulását célozta. Híre jár azonban, hogy a merész üzletkötésekkel a háború után a Morván túl bajba került intézetek egynéhánya ez alapból pár százmilliós támogatást kapott. A közélet tisztasága szempontjából legfőbb ideje volna tehát, hogy a kuratorium adja meg a felvilágositást, hogy ez az alap, amelyhez minden szlovenszkói intézet hozzájárul, hogyan lett fölhasználva.

De még a nehéz időket a maga lábán átélt régi szlovenszkói pénzintézetek fejlődése elé is akadályokat görditett az 1924. évi 237. sz. törvény amelynek 6. §-a a fióktelepek létesitését az állami igazgatás jóváhagyásától és nem a gazdasági előfeltételék meglételétől teszi függővé. Ez tiszta politikum. A legjobban fundált magyar vezetés alatt álló bankok sem kapták meg sem ezt, sem az alaptőke felemelésének engedélyét.

Alaptőke emelésre pedig ez intézeteknek azért volna szükségük, mert forgó tőkéjük jelentékeny részét lekötve tartja az a körülmény is, hogy a régi korona-követelések rendezése immár közel 10 éve függőben van. Az 1924, évi 224. számú kormányhirdetmény elrendelte ugyan ezen követelések összeírását, de ennél tovább máig sem jutottak. Úgy látszig, hogy azért nem sürgős ez, mert a cseh és szlovák nagyobb intézetek ilyen cimen alig érdekeltek, ellenben a forgalomnak ez által való megkötöttsége, e követelések behajthatóságának szünetelése viszont az érdekelt szlovenszkói intézetek mérhetetlen veszteségével jár. Ugyanily károsodást okoz az őslakosság pénzintézeteinél az a körülmény is, hogy a hadikölcsön lombardok ügye sines még rendezve. E követeléseiket az intézetek nem perelhetik, mert nem tudják és nem is ők hivatottak felülbirálni azt, hogy jogosúlt-e az adósfél tartozását a kapandó cserekötvényekkel rendezni és ha majd perelhetik is, a hosszú idő leforgása alatt azoknál, akiknek kötvényei becserélésre nem kerülnek e követelések többnyire el is vesznek, lévén itt többnyire gazdaságilag gyenge adósokról szó. A pénzügyminiszter úr által e tárgyban beadott interpellátiómra nyujtott válasz szerint is csak ¹/₆-a van ez ügyeknek eddig elintézve és ez a körülmény a határmenti és régi, többnyire kisebb pénzintézeteket annyival is inkább sujtja, mert ezeknél gyámi és közpénzek, birói lététek elhelyezése útján mobilitásukon ugyan lehetne segiteni, de ezt a régi intézetek túlnyomó többsége hiába kérelmezi és ez a hatalmas pénzforrás is csak a nagy prágai pénzintézeteket és azok fiókjait teszi a piac egyedüli uraivá. Mindez a gazdasági vérkeringés megakasztása és nagyban hozzájárúlt a szlovenszkói csődök és kényszeregyezségek, üzemreduktiók és üzembeszüntetések szomorú láncolatához, a gazdasági élet teljes elsorvasztásához.

Nincsenek azonban kedvezőbb gazdasági helyzetben áz itteni községek és magánosok sem. A városi pótadót például pár év óta az állam szedi be. Ennek elszámolása és az egyéb adórészesedés kiutalása azonban egészen a pénzügyigazgatóság belátásától függö. Annyit utal ki, amennyit jónak lát. Tudnék példákat felhozni arra, hogy tekintélyes városok sokszor a hó 31.-én még nem tudják, hogy 1.-én mily összegü ellátmányt fognak kapni és igy a városi és községi háztartások egészen labilis alapra helyezettek. Kézbetartja ugyan ilykép a hatalom e községeket, azonban öntudatos várospolitikát, előrelátó gazdasági berendezkedést és ez alapon a községi élet egészéges fejlődését ez a rendszer kizárja. A le nem tagadható gazdasági válságból folyólag az 1924. évi 235. t. c. adó leengedést helyezett az adóktól fulladozó polgárságnak kilátásba. A beadott kérvényeknek azonban nincs halasztó hatályuk és igy a hátralékokat ezekre való tekintet nélkül, kiméletlenül, behajtják és nem hinném, hogy a kérvények 5%-a el lenne eddig intézve, kedvező elintézésről pedig eddig még senki sem dicsekedett előttem. Nem akarom azt mondani, hogy a rendelkezések egyedüli célúl a magyar kisebbség gazdasági megrontását tüzték volna ki, de viszonyaink nem ismerése, figyelemre nem méltatása mégis csak ezt eredményezi.