Meine Herren, wir sind nicht revolutionär, wir sind nicht irredentistisch, wenn wir diese Überzeugung aussprechen, wir sprechen damit nur das aus, was wir als das ureigenste Recht eines jeden Volkes bezeichnen, als das Recht auf freie Selbstbestimmung, jenes Recht, das wir jedem anderen Volke, das wir insbesondere dem čechischen Volke im vollsten Maße gönnen, das wir aber auch für unser deutsches Volk und für unsere 3¹/₂ Millionen Sudetendeutsche in Anspruch nehmen müssen. (Souhlas něm. nac. senátorů.)

4. Řeč sen. dr Franciscyho (viz str. 258 těsnopisecké zprávy):

Tisztelt Szenátus! A parlamenti szokással ellentétben áll az a beszéd, amit itt Pocisk szenátor Úr elmondott. Egész beszédében Magyarország állapotainak és belső viszonyainak bírálatával foglalkozott, tehát beleavatkozott Magyarország belügyeibe, ami megengedhetetlen egy olyan állammal szemben, amellyel Csehszlovákorszák békés viszonyban él és diplomáciai érintkezésben van és sajnálatos túllépése ez a nemzetközi és parlamenti szólásjog határainak. Hacsak a századrésze annak, amit itt Pocisk szenátor úr felhozott, való volna, Magyarország, és Csehszlovákország között a diplomáciai viszonynak meg kellene szakadnia. Az állításoknak egész sora volt a beszéd, részint minden bizonyiték nélkül, részint egyes tényeknek elferdítésével. Ilyen állitásokkal meg lehet ócsárolni egy ország, állapotait, de tárgyilagos bírálatot mondani nem lehet. Én Pocisk szenátor urat arra a térre, amelyen mozgott, nem követhetem, és észrevételeimmel csak rá akartam mutatni beszédének szokatlan és tarthatatlan voltára.

Tisztelt Szenátus! Az állami költségvetés nemcsak az államháztartásról, hanem a kormány politikájáról is képet nyujt és ezzel alkalmat szolgáltat a kormány politikájának bírálatára az állami közélet egész vonalán.

Az Országos Keresztényszocialista Pártnak lénveges programmpontját álkotják az egyházpolitikai viszonyok. Reánk, mint a keresztény világnézet alapján álló pártra nézve nem lehet közömbös az, hogyan alakulnak Csehszlovákiában az egyházpolitikai viszonyok, milyen mérvben nyernek kielégítést népünk vallási szükségletei, hogyan és mikor orvosoltatnak azok a sérelmek, amelyek különösen Szlovenszkón az egyházat érték.

Harmadfél év óta meg van szakítva a rendes diplomaciai viszonv a csehszlovák állam és az apostoli Szentszék között, egy év óta halljuk, hogy a konfliktus elintézése rövid időn belül várható, de a külügyminiszter úr a külügyi bizottságban tartott beszédében ma sem mondott erről a tárgyról többet. A tárgyalás a Husz-nap megűlése körül forog és ha igaz az, hogy a Husz-napnak olyan megülése, mint ahogyan az a jelen évben történt amikor a kormány ennek az ünnepnek hivatalos jelleget nem adott, kielégitené a Vatikánt, akkor nem lehet akadálva többé a megegyezésnek. Hogy mégis húzódik az ügy, az azért van, mert a kormány ezt a kérdést más kérdésekkel komplikálta. Erre pedig semmi szükség nem volt.

Amennyiben vannak tényleg függő kérdések az apostoli Szentszék és a csehszlovák állam között, amelyek elintézésre várnak, ezek a kérdések sokkal könnyebben intéztetnek el, ha a nuncius már ott lesz a helyén, köze1 aa eseményekhez és azokhoz a viszonyokhoz, amelyeknek pontos és tüzetes mérlegelése nélkül a rendezést igénylő kérdések megoldása nem lehetséges.

Attól sem lehet eltekinteni ennek a jonfliktusnak elhárításánál, bogy a Husz-nap megülésének azt a módját, amely a Szentszéket kielégítené, kellőképpen garantálni kell, nehogy megismétlődjenek azok a jelenségek, amelyek 1925-ben a szakítást előidézték. De úgylátszik ezen garanciák tekintetében sem egészen korrekt a kormánynak magatartása. Erre lehet következtetni a külügyminiszter úrnak abból a kijelentéséből, hogy a jelenlegi kormány az egyházpolitika terén ugyanazon irányelven halad, mint a nemzeti koaliciós kormány. Ha ez így van, akkor a megegyezés nem remélhető. A nemzeti koalició kormánya ugyanis nem fektetett súlyt az apostoli Szentszékkel való diplomáciai viszony fenntartására, mert különben ez a viszony meg nem zavartatott volna. Ha tehát a jelenlegi kormány is ezen az irányelven halad, akkor nem tételezhető fel róla, hogy súlyt fektet a megszakadt diplomáciai érintkezés helyreállítására. E célhoz nem lehet eljutni azon az irányelven, amely a kormány politikáját attól a céltól eltérítette.

Más irányelven kell haladni, ha a kormány célhoz akar, jutni, azon az irányelven, amely célhoz vezet és ezt Szlovenszkó katolikusai a leghatározottabban követelik. A kormány által az államfordulat idején lefoglalt katolikus középiskolákat a mai napig sem kaptuk vissza, pedig a kultuszminiszter úr maga is kijelentette a költségvetési bizottság ülésén, hogy a katolikus szlovákságnak szüksége van katolikus középiskolákra, amint hogy a történeti országokban is van a katolikusoknak középiskolájuk. Ha ez így van, akkor nagyon természetes, hogy nekünk ezeket a középiskolákat vissza kell kapnung.

A kultuszminiszter úr az ő felfogását azzal indokolta meg, hogyha a szlovenszkói szlovák katolikusoknak nem lesz középiskolájuk, akkor a szlovenszkói papnövendékek részint Magyarországon, részint pedig Wienben fognak nevelkedni. Bár ez az indokolás teljesen helytelen, mégis elismerjük, hogy a katolikus szlovákságnak a papnevelés szempontjából és valláserkölcsi szempontokból is szüksége van középiskolákra és nemcsak egyre, hanem többre. A szükségesség itt fedi a jogosságot.

A szlovenszkói katolikus egyház nem mondhat le azokról az intézetekről, amelyek az államfordulat előtt a katolikus oktatás és nevelés ügyét szolgálták és ha ma már ezek az intézetek nem tarthatók fenn állami hozzájárulás nélkül, ez a körülmény meg nem szüntetheti ezeknek az intézeteknek katolikus jellegét. Az állami hozzájárulást a kormány a közadókból adná, az adófizető közönségnek 80%-a pedig katolikus és ez a katolikus közönség határozottan kívánja a minden jogalap nélkül lefoglalt középiskolák visszaadását.

A kultuszminiszter úr azt a nagylelküséget, amelylyel a katolikus szlovákságnak egy katolikus középiskolát kilátásba helyzett, rögtön ellensúlyozta azzal, hogy a felállitandó katolikus gimnázium fejében kikötötte a znióváraljai katolikus gimnázium megszüntetését. Ki van tehát mondva, hogy a katolikus szlovákságnak egynél több középiskolája nem lehet.

A magyarsággal szemben sajnos a kultuszminiszter úr még ilyen bőkezüségre sem hajlandó. Az egyetlenegy magyar katolikus gimnáziumnak, a komárominak magyar jellege, úgylátszik, szemet szurt a kultuszminiszter úrnak, mert a Benedek-rend visszakapja birtokait - mondotta a kultuszminiszter úr, - ha beilleszkedik a csehszlovák állam jogrendjébe, továbbá, ha komáromi gimnáziumát, amely ez idő szerint csak magyar, szlovák-magyar gimnáziummá változtatja át és ha önállósítja magát magyarországi rendi hatóságától.

Egészen különös és minden jogalapot nélkülözö felfogás az, hogy valaki csak akkor kaphatja vissza az ő jogos birtokát, ha olyan feltételeket teljesít, amelyeknek semmi közük sincs a tulajdonjoghoz. Ha a Benedek-rend feloszlatná komáromi házát, beszüntetné komáromi gimnáziumát, ha tagjai mindyájan Magyarorzságba mennének, a rendnek szlovenszkói birtokait akkor sem foglalhatná le jogszerüen a csehszlovák állam, mert ezek a birtokok akkor is a rend tulajdonában maradnának. Nincs tehát joga a kormánynak feltételekhez kötni a rend birtokainak vissza adását.

Más oldalról, hogvha a katolikus szlovákságra nézve fontos az, hogy tisztán szlovák nyelvü katolikus gimnáziuma legyen, akkor fontos a katolikus magyarságra nézve az, hogy egy kizárólag magyar nyelvü katolikus középiskolával birjon. >Quod uni justum, alteri aequum.< Az állam mindenesetre megkövetelheti a Bencésrendtől, hogy tagjaj illeszkedjenek be az állam jogrendjébe. Ez kétségtelen és ezt azok meg is tették, de többet a rendtöl jogosan nem követelhet.

Igen gyakran téves következtetésekre vezet az, ha a jogot összetévesztik a politikával, mert bár a helyes politikának elvei nem ellekeznek a joggal, de az egyoldalú és önző politikai törekvések merev ellentétben állanak a jog követelményeivel.

A kultuszminiszter úr a költségvetési bizottságban elmondott expozéjában elismerte azt, hogy a lefoglalt katolikus birtokoknak már régen jogos tulajdonosaik birtokában kellene lenniök és azt mondotta, hogy ezek a birtokok már régen a jogos haszonélvezők kezeiben volnának, ha a kormány a hat szlovenszkói püspök közül hármat elismert volna. Azonban a hat püspök közül hármat tényleg mind ezideig el nem ismert és ez a körülmény okozta a birtokok visszaadásának elhalasztását. Ebből a formális okból a kormány a birtokokat a liquidáló bizottság-nak adta át. Ezen kijelentés szerint a kormány ezeket a birtokokat zálogul tartja kezében. Az erő szakosságnak ez a ténye nem egyezik meg az állam méltóságával. Olyan ez, mint egy duhajkodó legény csinytevése, aki elveszi társának kalapját, azután odakiáltja neki, >nem adom vissza kalapodat mindaddig, amig el nem ismered, hogy én erősebb vagyok mint te.<

Az egyház és az állam között nincs szükség erőmérkőzésre, mert az agyház nem nyúl az állam jogaihoz. A szlovenszkói püspökök esetében is az egyház is csak azt tette, amihez joga volt és amit kötelessége parancsolt. A megüresedett püspöki székekre bemutatott a kormánynak férfiakat, egyéneket, szlovenskói származásu papokat, akik ellen a kormánynak állami szempontból kifogása nem volt és nem is lehetett és csak azért ellenezte kinevezésüket, mert azok a férfiak nem voltak az ő jelötjei.

Ezt a szempontot a Szentszék figyelembe nem vette és nem is vehette, mert sohasem egyezhetik bele jogainak olyan korlátozásába, hogy csak azokat nevezze ki akik a kormánynak tetszenek, annak jelöltjei. Hiszen ilyen korlátozás mellett az egyház joga egyszerüen átmenne a kormányra. Az adott helyzetben a Szentszék tehát kénytelen volt a megüresedett püspöki székeket azokkal betölteni, akiket tényleg kinevezett. Ezek ellen sem volt és nem is lehetett állami szempontbol a kormánynak kifogása.

Puszta ürügy tehát az, hogy a kormány azért nem adja vissza a lefoglalt birtokokat, mert a hat szlovenskói püspök közül hármat eddig el nem ismert. Igazi oka ennek az erőszakos visszatartásnak egész más. Vagy azért nem adja vissza a kormány ezeket a birtokokat, mert ezzel nyomást akar gyakorolni a Szentszékre az egyházpolitikai kérdések tárgyalásánál, vagy pedig azért, mert a birtokok jövedelméről elszámolni nem akar és nem is tud, vagy azért, mert a birtokokat a földreform során fel akarja osztani, ne legyen mit visszaadni. Az egyház ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint az illetékes nemzetközi fórumnál a nemzetközi biróságnál panaszt emelt a csehszlovák állam ellen.

A kultuszminiszter úr ezért a felelősséget az egyházra háritja, de nagyon helytelenül, mert egy perlekedésnek meginditásáért nem az a felelős, aki a pert megindítja, hanem aki a perlekedésre okot szolgáltatott. Ez pedig a jelen esetben a csehszlovák állam. Szlovenskó katolikusai már többször tiltakoztak az egyházi birtokok lefoglalása ellen és az Országos Keresztényszocialista Párt a jelen alkalommal is nyomatékosan kivánja és követeli, hogy ezek a birtokok adassanak vissza jogos tulajodonosaiknak, az egyháznak, a birtokok jövedelme pedig alapos elszámolás után szolgáltassanak át a jogos haszonélvező kezeihez.

Azok a bajok, amelyek alatt Szlovenszkon a katolikus egyház szenved, fokozott mérvben sujtják a szlovenszkói magyar katolikusokat. Ezek egyházi téren is kénytelenek tapasztalni azt a magárahagyatottságot, amit az élet más terén is tapasztalnak. Papjaink neveléséről, iskoláink fenntartásárol és fejleaztéséről, templomok, paplakok építéséről és a hitélet számos más érdekéről hiveinknek és papjainknak kell gondoskodni és ha ezek a tényezők nem képesek ezeket a feladatokat megoldani, ha erre gyengéknek bizonyulnak, vagy ha kifáradnak az akadályokkal való kűzdelemben, megáll az egész munka, halasztást szenvednek a legszükségesebb teendők egyházi érdekeink nagy kárára.

A magyar kalotikus papság számos tagját minduntalan súlyos bántalmak érik. Zaklatják őket az illetőségi kérdéssel, amit a hatóságok összebonyolítottak és megnehezítettek, megvonják tőlük a kongruát, kiutasitási parancsokkal molesztálják és ki is utasitják, mint ez legujabban a munkácsi esperes-plébánossal megtörtént. Mindez akadálytalanul történik, nincs fórum, amely ezen zaklatások ellen védelmet nyjtana, a birósági út hosszú, vége ki nem várható és sokszor eredménytelen.

Ezek a szomorú jelenségek onnan származnak, hogy a több mint félmilliót kitevő magyar katolikusoknak nincs külön egyházmegyéjük. Homlokegyenest ellenkezik nemcsak a magyar katolikusok érdekeivel az, amikre már rámutattam, de ellenkezik a jelenlegi egyházkormányzat irányával is.

Az egyházak mindenkori fejei, a pápák, mindig arra törekedtek, hogy a hivő népnek saját fajából, saját véréből való főpásztorokak és főpapokat adjanak. Ettől a céltól vezéreltetve a jelenlegi pápa 1926-ban hat kínai benszülöttet, ez év október 30.-án egy japán benszülöttet felszentelt püspökké. Ez a cél lebegett a Szentszék szemei előtt, akkor, amikor a csehszlovák kormánynak és a katolikus szlovák népnek kívánságát teljesítve, szlovák származásu férfiakat nevezett ki Szlovenszkóra püspökökké és ezt az egész csehszlovák közvélemény jogosnak és természetesnek is találta. Jogos és természetes tehát a szlovenszkói magyar katolikusoknak az a törekvése, hogy külön egyházmegyébe osztassanak be és egyházi életük élén saját fajukból, saját vérükből való főpásztor álljon. Égy főpásztor, aki necsak lássa népének, hiveinek hitéleti jogait, igényeit, hanem, aki azokat megérteni, átérezni is tudja, azokért hiveivel együtt munkálkodni kézséges és képes is legyen.

A kormánytól e tekintetben csak azt a méltányos viszonosságot várjuk, hogy amint jogosnak ismerte el a katolikus szlovák népnek azt a jogát, hogy katolikus püspököket kapjon, ismerje el a katolikus magyarok hsonló igényét, ezt az igényt képviselje kompetens helyen és azt egyházpolitikai programmjának integráns részévé tegye.

Tisztelt Szenátus! Az 1928. évi költségvetésnek alapszerkezete nem külömbözik a folyó évi költségvetés alapszerkezetétől, bár a folyó évi költségvetést tekintettel a közigazgatási reformra, a tisztviselői illetményeket szabályozó törvényre, tekintettel továbbá az uj adótörvényekre alapsan át kellett dolgozni. Sokan abban a szerkezeti egyformaságban és abban a körülményben, hogy a jövö évi költségvetés tizenkét millióval kisebb mint a folyó évi, az államháztartás egvensúlyának biztos jelét látják. Ez optimisztikus vélekedés. A kormánynak sikerült ugyan megtekaritásokat elérni az államadósságok tételénél a financiális piac kedvező konjunkturái folytán, sikerült neki megtakaritásokat elérni az állami építkezések terén, ezeknek korlátozása által, de ezek olyan, ingatag alapok, amelyekre az államháztartásnak egyensúlyát ráhelyezni nem lehet.

A pénzpiac konjunkturái változnak, egyszer kedvezőek, másszor kedvezőtlenek, az állami építkezéseknek korlátozása pedig közgazdasági szempontból egy nagyon kétes értékű intézkedés és csak addig nyujt kilátást a takarékosságra, amig a korlátozott építkezések szükségessé nem válnak. De ha meg is engedjük, hogy a jövő évi költségvetés magánviseli az államháztartás egyensúlyának jellegét, ez magában véve még nem jelent elóuyt az adófizető közönségre nézve. Az államháztartás egyensúlya legfeljebb csak arra nyujthat reményt, hogy a körterhek nem fognak emelkedni, azonban nem garantálja a közterhek csökkenését. A közönség a közterhek ezen csökkenését várja, erre pedig nincs kilátás. Maga a pénzügyminiszter úr az ő költségvetési expozéjában annak a véleményének adott kifejezést, hogy hiábavaló a kormánynak minden erölködése a közterhek apasztására mindaddig, amig az autonóm, testületek az ő költségvetésükben lényeges csökkentéseket nem eszközölnek.

Ámde az autonom testületeknek költségvetése emelkedő tendenciát mutat. Amig 1926-ban az önkormányzati szerveknek kiadásai 5800 millióra rugtak, addig 1927-ben ez a tétel 7100 millióra, tehát 1300 millióval emelkedett. A közterheknek a költségvetése egymaga ezer millióval tesz többet ki 1927-ben, mint 1926-ban.

Az autonom testületek nem folytatnak könnyelmü gazdálkodást, ezt nem. lehet róluk feltételezni, mert csak a legszükségesebb kiadásokat állítják be költségvetésükbe és fel lehet tételezni ezekről a testületekröl, hogy a jövőben is hasonló eljárást fognak folytatni, amit egyébként az ellenörző hatóságok is garantálnak. Már most hogyha az autonóm szervek a limitálandó pótadóból nem lesznek képesek fedezni az ő kiadásaikat, nem marad más hátra mint pótolni ezt a hiányt állami segélyekből. Ez pedig egy olyan tehertétel lesz, amely nagyon is problematikussá teszi a közterhek apasztását.

Pedig a csehszlovák állam gazdasági életére nézve döntő fontossággal bír az, hogy itt a közterhek csökkenjenek, mert a terheknek mai súlya megbénítja a közgazdasági ágakban a versenyképességet, csökkenti a fogyasztás erejét, pedig a fogyasztás a közgazdasági haladásnak, a közgazdaság megerősödésének a főtényezője. A kereskedelmi adók, igy pl. a forgalmi adó az ő egy milliardót meghaladó tételével sokatmondó bizonyítéka közgazdasági életünk túlterhelésének.

A tisztviselő illetményeket szabályoző törvény is erősen próbára teszi az állami költségvetésnek egyensúlyát. Ennek a törvénynek financiális ereje a mai napig sincs kiismerve, de a szakértők mindnyájan megegveznek abban, hogy az uj fizetésrendezés sokkal nagyobb, sokkal nehezebb probléma, mint azt a törvény tárgyalásakor gondolták. Az uj fizetésrendezésre eddig kiutalványozott összeg sokkal nagyobb, mint aminőre a törvényjavaslat kidolgozásánál számítottak és ez idő szerint senki sem tudja megmondani előre, hogy, az uj törvény minő feladatok elé fogja állítani az állami költségvetést.

A tisztviselőktöl bizonyára senki sem irigyli, senki sem sajnálja az ő jogos illetményeiket, az azonban már sajnálatos dolog, hogy bár ez a törvény az államtól olyan nagy áldozatokat követel, a tisztviselőknek jogos igényeit és kivánságait mégsem elégiti ki. A törvény végrehajtása pedig csak fokozza azt a nyugtalanságot és azt a keserüséget, amely már eddig is származott ennek a törvénynek hiányos intézkedéseiből.

Másfél év múlt el a törvény megszavazása óta és a törvény főintézkedése, a tisztviselői állások szisztemizálása és az azokra való kinevezések a mai napig sincsenek teljesen végrehajtva. Igérték a kinevezéseket ez évi január elsejére, május, julius, augusztus hószapokra, később oktober 28.-i dátumra, mindezek azonban csak üres igéretek voltak, legujabban karácsonyt emlegetik a kinevezések hátáridejéül, hogy a kinevezésekkel mint karácsonyi ajándékkal kedveskedjenek a tisztviselőknek. Nagion kétséges, lesz-e ebből az ajándékozási készségből valami, mindenesetre joggal lehet tartani attól, hogy a szisztemizált állások betöltése sok tisztviselőben keserüséget és csalódást fog kelteni, ahelyett, hogy nekik karácsonyi örömet szerezne.

Hogy az állások szisztemizálása olyan sokáig húzodott és hogy a kinevezéseket mindig ujabb határidőkre tolták ki, az csak azt mutatja, hogy a protekció és a politika csunyán befészkelte magát a tisztviselői érdekkörbe, amelyben pedig pártatlan igazságosságnak és szigoru tárgyilagosságnak kellene a döntő szempontnak lenni. Megbosszulja itt magát a törvénynek az a hibás intézkedése is, amit az Országos Keresztény-szocialista Párt annak idején a törvény megalkotása alkalmával súlyosan hibástatott és kifogásolt, hogy tudniillik a magasabb osztályokba való előmenetelt nem fektették a fokozatos előlépés alapjára, hanem függővé tették a kormány kinevezésétől. Ezzel olyan tág teret nyitottak az önkénynek, amely már az első kinevezési eljárást is megnehezítette és a tisztviselők aggódva néznek a további kinevezések elé, mert sok jel arra mutat, hogy a további kinevezések ujabb igazságtalanságokat fognak tartalmazni.

Ami a törvény végrehajtása tekintetében eddig történt, az nagyon sok tisztviselőnek csalódást és keserüséget okozott. Hét-nyolc évvel ezelőtt magasabb ostályba kinevezett tiszviselőket visszahelyeztek az előbbi osztályokba, lszállították rangjukat és címüket lefokozták. Erre semmi szükség nem volt, és ennek nem is lett volna szabad megtörténnie, mert az uj törvény a szerzett jogok tiszteletbentartását is előirja.

A költségvetés kulturális kiadásai 894 millió koronát tesznek ki. De ez csak az az összeg, amely a kultuszminiszteri tárcának költségvetésében szerepel. Ha ehhez hozzávesszük még más miniszteriumok kulturális kiadásait, amelyek 160 millióra rugnak, továbbá az autonom szervezeteknek 1618 millióra tehető kulturális tételét, úgy egy hatalmas összeget, 2718 millió koronát kapunk. Ennyit igényelnek Csehszlovák-országnak kulturális szükségletei. Ez az összeg egyharmaddal múlja felül azt az összeget, amit 1927-ben, tehát a folyó évben a költségvetésnek kulturális kiadásai közé beállítottak.

Bár milliárdokra rug a kulturális kiadásoknak összege, a nemzeti kisebbségeknek iskolái még ma is mostoha, igazságtalan bánásmódban részesülnek. Szlovenszkónak 1927-ben volt 3472 népiskolája, ebből 742 magyar. A magyar lakosságnak 23.5%-os arányszámához képest a hiány 13.7%. A középiskoláknál a hiány még nagyobb. Szlovenszkónak 45 középiskolája van. Ebből magyar hét, de ebből a hétből is csak három önálló magyar középiskola, négy pedig csak magyar osztályokkal bíró mellékiskola. A két tanitóképző intézet a három szakiskola a hiányt még nagyobb arányban tünteti fel. Főiskolája nincs a magyarságnak egvetlen egy sem, de még tanszéke sincs a főiskolákon. Ruszinszkóban nincs a magyarságnak a 125 magyar népiskola mellett egyetlenegy tanitóképzője sem és nincs egyetlenegy szak- és polgári iskolája sem. Ha csak a hivatalos statisztikát vesszük ala~pul és magyarság létszámát 746 ezerre tesszük, akkor is a magyarság Csehszlovákiának egy olyan erős nagy néptörzsét alkotja, amelynek nyelvét és kulturáját nem volna szabad a fóiskolákon ignorálni.

Ugyanazok a békeszerződésbeli rendelkezések, amelyek bisztosítják a magyar lakosság nyelvének jogait a népés középiskolákban, ugyanezek a rendelkezések biztosítják ennek a lakosságnak jogát arra, hogy fiai anyanyelvükön végezhessék tanulmányaikat a fóiskolákon is. Ennek a jognak teljes ignorálására vall az, hogy a kormány még arról sem gondoskodik, hogy a poszonyi egyetemen legalább a magyar nyelv és irodalom számára tanszék állíttassék fel. Éppen a mostoha bánásmódban, a magyar nyelvnek a hivatalos kizárásában a szlovenszkói egyetem falai közül egyik nem utolsó okái kell látnunk annak a fanatikus soviniszta gyülölettől áthatott szellemnek, mely a poszonyi egyetemet látogató szlovák ifjuság egyrészénél abban nyilatkozott meg, hogy inzultusra készült azon magyar ifjak ellen, akik az egyetem falai között egymással magyarul beszélgettek.

Amidőn a nemzeti kisébbségek Szlovenszkón és Ruszinszkóban létszámuknak megfelelő iskolát követelnek, tudatában vannak annak a nagy bajnak, amely éppen a középiskolák révén elárasztotta az egész orzágot. Ez az inteligens proletariátus, az inteligenciának a válsága. Megamlékezett erről a köztársasági elnök úr is ez évi oktober 28.-án mondott beszédében, amidőn kijelentette, hogy neki gondot okoz az intelligenciának mai válsága és ő ezzel szemben kívánja, hogy a mai intelligencia szabja az ő munkáját a tényleges állapotokhoz és így teljesítse az ő kötelességet.

A pénzügy miniszter úr pedig az ő expozéjában egészségtelennek jelentette ki a középiskolai ügynek mai állapotát, amely olyan bőven szűli az intelligens proletariátust és azt mondotta, elérkezett az ideje annak, hogy végre ennek az állapotnak véget vessünk. Nincs más hátra, mint, hogy egy normaszerü elvet dolgozzunk ki a középiskolák számára és ehhez az elvhez alkalmazzuk a tényleges állapotokat úgy a tamulóifjuság, mint az állam financiális érdekében is.

Az intelligens proletariátus tényleg szaporodik. Tudjuk, látjuk mindennap, maturáns ifjak, diplomával bíró fiatal emberek nem tudnak elhelyezkedni. Hát mi lesz majd négy vagy öt év mulva, amikor kikerül az életbe az egyetemeket és a középiskolákat látogató ifjuságnak az özóne. Elgondolni is nehéz, hogyan fogják ezek megtalálni az elhelyezkedésnek lehetőségeit. A probléma megoldása nem könnyü dolog, összefügg az eddigi kormányok és a jelenlegi kormánynak is nemzetségi politikájával. A történeti országokban az állam lakossága panaszkodik, hogy fiai nehezen érvényesülnek az állami állásokban, hogy nem kapnak annyi helyet ezekben a hivatali állásokban, amennyi őket létszámuk aránya szerint is megilletné.

Szlovenszkón pedig úgy a magyar, mint a német hivatalnokokat fokozatosan szorítják ki a közállásokból anélkül, hogy reményük lehetne a magyar szülóknek, hogy fiaik mint közalkalmazottak állást kaphatnak. Ezeket a körülményeket a cseh és szlovák ifjuság a saját hasznára használja ki és tömegesen tódul az intelligens pályákra, amelyekről tudja, hogy azok kizárólag az ő számára vannak fenntartva.

Ha a közhivatalok betöltésénél igazságos nemzeti kulcsot alkalmaznának akkor megszünnék a cseh és szlovák if juság özönlése, az intelligens pályákra és úgy a szlovák, mint a magyar és német intelligencia is könnyebben tudna elhelyezkedni pályákon.

Az állami közgazdasági helyzet legbehatóbb birálatának lehetőségét abban a kőrűlményben találjuk meg, hogy az összes állami kiadásoknak ⁷/₈-ad részét közterhekből kell fedezni és csak a kiadásoknak ¹/₈-a fedezhető állami vállala tokból. A közadók és a leadások az egész állami költségvetésnek 68%-át, tehát ²/₃-át teszik ki. A vámok és illetékek emelkedőben vannak, ellenben az adók, az uj adótörvény következtében csökkennek és ez a tény világosan rámutat arra, hogv a kormánynak pénzügyi politikája csak fikció volt, amidőn a kormány azt mondotta, hogy az uj adótörvény le fogja szállítani a közterheket és hogy ez az uj adótörvénynek a célja. Ez nem volt a cél és nem is lehetett a cél, mert a, csehszlovák államnak a kőltségvetése ez évben is a közterheken nyugszik és ha ezek a közterhek csökkennének, felborulna az állami kőltségvetésnek egyensúlya.

A nagy terhek alatt roskadozó közönségnek mégis valamit be kellett igérni és így beigértek neki az új adótörvényt, mint a közterhek csökkenésének hathatós tényezőjét, de amidőn az adóteherből, az adótehernek serpenyőjéböl egykét kisebb sulyt kivettek, ugyanakkor a vámok és illetékek serpenyőjébe a közterhek másik serpenyőjébe a vámok és illetékek serpenyőjébe hasonló, sőt még nagyobb sulyokat helyeztek el.

Köztudomású, hogy a vámok a közélelmezést és általában a közellátást is medrágították éz ezért annál nagyobbak a közönség terhei, minél nagyobb mérvben növekednek a vámbevételek tételei. A közterhek súlyát különösen Szlovenszkó érzi, ahal a gazdasági viszonyok sokkal kedvezőtlenebbek, mint a történelmi országokban. Szlovenskó közönségének anyagi ereje nagyon meg van bénítva és ez ártalmasan hat vissza a szlovenszkói iparra. Ennek az iparnak helyzetét súlyosbitja egyébként a kormánynak helytelen gazdasági politikája is.

A slovenzskói és ruszinszkói ipartársulatok kongreszusa, amely 1926. december 8.-án tartotta meg Zsolnán űlését, egy memorandummal fordult a kormányhoz és a törvényhozó testületekhez és ebben a memorandumban kifejtette kéveteléseit. A többi között követeli a kongresszus azt, hogy a vasuti tarifa egységessé tétessék az egész köztársaság területén, továbbá, hogy az állami szállitásoknál vegye a kormány tekintetbe a szlovenszkói iparkamaráknak javaslatait. Ezeknek a javaslatoknak és ezeknek a kivánságoknak teljesítésére eddig semmi sem történt és ezért pártunk a maga részéről is nyomatékosan követeli, hogy a kongresszusnak ezen jogos kivánsága elől a kormány ne zárkózzék el. Ugyancsak a szlovenszkói ipar és kereskedelem érdekében azonosítjuk magunkat a pozsonyi ipari és kereskedelmi kámarának ez évi november 4.-én tartott űlésében körvonalozott álláspontjával.

A pozsonyi kamara is megállapitotta azt, hogy a szlovenszkói iparnál a munkateljesitmény a kapacitásnak csak 60%-át tenzi ki, továbbá, hogy a szlovenszkói iparnak termékei jobbára a külföldre vándorolnak, a termelést a külföld veszi el, mert a belföldi fogyasztási piacnak felvevő-képessége nagyon csekély. Megállapította továbbá a kamara azt is, hogy az állami szállításokban a szlovenszkói iparosok és kereskedők a kellö arányban nem részesültek és ezért elrendelték, hogy statisztika készíttessék arról, hogy Szlovenszkónak iparosai és kereskedői milyen arányban részesültek eddig az állami azállitásokból a történeti országok részesedésével szemben.